2016. augusztus 25., csütörtök

Sose idd magad le felelsz vagy mersz előtt

Sziasztok! Légyszi ne üssetek agyon, amiért nagyonnagyonnagyonnagyon sok időt
hagytam ki. Nyár volt ugyan, időm pedig nulla. Utaztam, táborban voltam,
ihlet hiányban szenvedtem. Nem ragozom tovább. Sajnálom!
Itt az új rész, ami Worldben 22 oldal lett és ezért is bocsánatot kell kérnem. Remélem 
tetszeni fog! :) Írjatok véleményt! ;)


6. Fejezet


Ezredszerre nevettem fel a délután folyamán. Riley remek társaság volt, folyton jól éreztem magam mellette. Bella utáni kiborulásomat már el is felejtettem, néhány perc alatt összerakott. Nem mondott semmi különöset, lehet közhellyel szolgált, mégis jól esett. Meg vígasztalt, az utcán állva nem tudom hány percig ölelkeztünk, nem törődve a nézőkkel. Tudom, hogy láttak a suliból is, ráadásul Bella is azt fogja híresztelni, hogy Riley a barátom, de perpillanat nem érdekelt. A lehető legkevésbé izgatott az, hogy most mit gondolnak.
 A parkban ültünk, táskáink a földön hevertek mi pedig már fulladoztunk a nevetéstől. Elmesélte, hogy mikor az apukája igazgatta a rózsákat a kertjeikbe beleesett a medencéjükbe. Be is mutatta, amitől röhögő görcsöt kaptam. Riley jól oldotta a merev hangulatot, balzsam volt a fájó lelkemre.
 Miután alaposan kinevettük szegény Mr. Bess-t, elterelődött rám a téma, hogy mit szeretek. Elsőnek a zenét említettem meg. Aztán a Victoria Secret’s is szóba jött. Látszott rajta, hogy fejben jegyzetel, annyira aranyos fejet vágott mikor elmondtam a legközelebbi felvonulást. Megtudtam, hogy szereti a fantasy filmeket, ahogy én is. Ismerte a The 100-at is, igaz ő nem Belamy szexi felsőtestéért volt oda.
 Az órámra néztem, már fél hatot mutatott.
- Ha nem akarok holnap fejletépésben részesülni – habár nagyon ígéretesnek hangzik -, akkor szerintem nekem haza kéne mennem, hogy tanuljak, aztán pedig átnézzem a DÖK-ös feladataimat. – Felemeltem a hátizsákom, azzal a lendülettel fel is álltam. Követte a példámat, mosolyogva húzta ki magát.
- DÖK elnök vagy?
- Még nem, csak „próba időn” vagyok. – Ujjammal idézőjelet mutogattam. – A választás majd csak másfél hónap múlva lesz. Addig a három jelölt – Penn, Roland és én -, minden erejét beleadva dolgozik. Nekem az őszi fesztivált kellene szerveznem, ami egy hónap múlva lesz. November 20-án.
- Hogy haladsz?
- Őszintén? – Kurtán felnevettem. – Sehogy. Az ötletek hiányában nehezen. Xavier mondott néhány jó dolgot, de azt össze is kell hozni. Segítségre van szükségem és tanulnom kell ráadásul.
- Ha gondolod, én állok rendelkezésedre. – Zsebre tette a kezeit, megvonta a vállát.
- Ez nem olyan egyszerű. – Húztam el a számat. – Kapcsolatokra van szükség, zenekarokra. Díszeket kell venni, amiket fel is kéne tenni, tombola ajándékokat gyűjteni, és ami a legfontosabb, egy műsort összeállítani.
- Elfelejtettem mondani, hogy van egy ismerősöm, aki egy zenekarnak a vezetője? Nagyon ügyesek. A húgom, és a barátnői pedig odáig vannak, ha egy helyet stílusosan be kell rendezni. Anya pedig lakberendező, biztosan vannak megfelelő díszei. – Szeme izgatottan csillogott, hogy segíthet. – A műsor miatt pedig nem aggódom. Majd te megoldod. – Kacsintott egyet.
- Te tényleg segítenél? – Pislogtam.
- Persze! Csak szólj, mikor, hol és hogyan. Mayának tetszeni fog.

***

 Pénteken utolsó óra után bent maradtam, hogy a karnevál dolgait intézhessem. Martin, a segítőm, egyben a suli legudvariasabb fiatal embere is velem volt, ami óriási segítségnek bizonyult, nélküle valószínű, hogy éjfélig ott ültem volna. Riley segítségével már sikerült megszerveznünk a díszítést, Maya boldogan vállalta el. A zenekar vezetőjével Martin beszélt, ők is igent mondtak a meghívásra.
 A bál műsorát Nicára bíztam, ő volt a nagy szervező, még ha csak addig is tartott ez a szerepe, hogy összeírja. Én a tombola ajándékokkal foglalatoskodtam, nyomtattam egy papírt, amelyen értesítettem a diákokat és tanárokat, hogy lehet hozni mindenféle tárgyat, utalványt, összeget, amit a tombolán ajánlanak fel. A tiszteletjegyek árát is mellé írtam és az igaziakét is. Máskor a belépés az itteni diákoknak díjtalan lett volna, viszont a végén a nyert összeget a suli udvarának a felújításához és fejlesztéséhez gyűjtjük.
 A ruhák előírását szintén Nica intézte, azt is mondta, hogy hármunknak is szerez valami szuper göncöt. Személyem szerint biztosan valami egyszerűt vettem volna fel, mivel az egész estém arról fog szólni, hogy ide-oda rohangálok a helyszíneken, hogy meggyőződjek arról, minden oké-e.
 Rhonának a feladata az volt, hogy engedélyt kérjen az igazgatótól, a gimi egész területének kivételéhez. Persze Mr.Shiffer beleegyezett, azzal a kitétellel, hogyha nagyon nagy kupit hagyunk, magunk után nekünk kell összetakarítanunk. Ez pedig a legkisebb problémát okozza.
- Nekem már fáj a szemem. – Martin felemelte a fekete keretes szemüvegét, megdörzsölte az orrnyergét. – Mennyi van még hátra?
- Tulajdonképpen csak a kezdetleges műsort kell átfutni, hogy Veronicának ma visszaadhassam, és a hétvégén megtervezhesse a következőt, kevesebb programmal. – Kifújtam a hajamat az arcomból, ami a fonatból kicsúszott. A fülem mögé tűrtem és én is megdörzsöltem az orrnyergemet. A homályosak voltak, kénytelen voltam előhalászni a saját szemüvegemet a táskámból. Felvettem, de be kellett látnom, hogy a fáradtságtól nem látok jól.
- Nyugodtam menj haza, azt már én is meg tudom egyedül csinálni. Nagyon sokat segítettél és hálás vagyok. Komolyan. – Bólintottam, a DÖK-ös terem asztalára támaszkodva. – Menj már!
- Biztos vagy ebben? – Felvonta az egyik szemöldökét aggódva. – Elég kimerültnek tűnsz. Jó, jó! Megyek, de előtte hozok neked egy kávét. Rád férne.
- Kösz Martin.
 A műsor hosszabb volt, mint azt gondoltam, Nica kitett magáért az biztos. Három A4-es lapot teleirkált, A-tól Z-ig minden ötlettel. Nehéz volt kiválasztanom azokat, amiket fölöslegesnek tartottam, minden tetszett bennük. A végére ötvenet sikerült kihúzni, aztán a lapokat eltettem a rókás dossziémba, a karnevál többi papírja mellé.
 Az órámra néztem, elkeseredetten láttam, hogy majdnem hat óra.
- Baszki… - Morogtam és a fejemet a mappámhoz vertem. Nem szoktam káromkodni, csak ha kiborulok és fáradt vagyok.
- Ejnye, nem szép ezt tőled hallani. – Felugrottam, mikor meghallottam a hangját. A szívem hevesen dobogott, a tenyerem pedig izzadni kezdett. Xavier az ajtót bezárta maga után és odajött az asztalomhoz, amin szanaszét hevert minden papír. Felemelt egyet és elismerően bólintott.
- Nem illik hallgatózni. – Védekeztem. Ez hülyeség, hiszen mit hallott volna? Hogy a lapokat teszem-veszem és zörgetem?
- Bocsásson meg kérem. – Visszarakta a papírt a helyére. – Végeztél?
- Nagyon úgy tűnik, hála az égnek. – A kávé, amit Martin hozott segített, de a szemem sajgását nem tudta elmulasztani. – Már azt hittem kiesik a szemem.
- Talán a szemüveged miatt is. – Mosolygott Xavier.
 Basszus… az elöl vékony, fekete keretes, kétoldalt zöld színű okulárém gyorsan a tokjában találta magát, ami aztán felette hangosan csattant. Szerettem ezt a szemüveget, nincs vele bajom, azzal azonban igen, hogy benne látnak egyesek. Többnyire kontaktlencsét hordok, ma is fel kellett volna venni, csak hát… reggel elaludtam egy kicsit. Nem volt időm rá.
 A szemüveggel túlságosan okosnak éreztem magam, túl komolynak. Apa szerint nagyon főnökös nekem, Connor azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy pornóvideóból szabadult tanárnő, anya pedig egyenesen imádja, hogyha felveszem néha napján. Úgy gondolja, hogy azzal vagyok igazi önmagam. (Meg, persze ha kétoldalt bubiba felfogom a hajam.)
 Xavier ezelőtt sose láthatott szemüvegben, órákon nem vettem fel soha. Nem csoda, hogy most úgy néz rám, mint valami új diákra.
- Izé… szemüveges vagyok. – Nyögtem ki egy értelmetlen mondatot.
- Igen. Az. – Bólintott.
 Próbáltam a zavaromat valahogy elterelni, hogy ne nézzem a szürkés rövid ujjú pólóját, amin egy sötétkék pulcsit viselt. Próbáltam nem a nyakában lógó bőrpántot nézni. Próbáltam nem észre venni. Ez ugye lehetetlen.
- Mi szél hozott erre? – Szétfeszítettem az ajkaim, ez pedig egy fura mosolyt alkotott. Hátsó zsebeimbe süllyesztettem a kezeimet, leplezni akartam, hogy izzadnak.
- Kíváncsi voltam, hogy állsz a mai program előtt. – Kacsintott egyet, amitől fellángolt a hátam, a hasam görcsbe ugrott.
- Milyen program? – Nyeltem egyet.
- Azt mondtad, hogy segítenem kell Connornak, tehát segítek. Megnézzük a lehetséges randi helyeket, megbeszéljük közben, hogy mit hogy fog csinálni. Aztán el is próbáljuk egy random valakin. Ne aggódj, ha a városból minden lány a Carmine család legkisebb tagját akarná üldözni pár héten belül, akkor majd kártérítést is fizetek. – Felemelte a táskámat, és a vállára kanyarította.
- Hékás… kérem a táskámat. – Kinyújtottam a kezem, mire Xavier belecsapott egyet. Megforgattam a szemeimet, de visszahúztam a karom. – Ugye Connor is velünk jön?
- Persze. Hisz’ miatta csináljuk.
- Akkor én, miért kellek? – Utána siettem a folyosóra, előtte pedig összerámoltam a papírokat egy kupacba, hogy hétfőn folytassam. A takarítók úgyse jönnének és dobnák ki, a DÖK-ös terem számukra takarításilag tabu.
- Egyrészt társaságnak, másrészt kell egy női szemszög is. Ha az öcséddel ketten lennénk, nem hiszem, hogy előre jutnánk, maximum néhány lánnyal ébredne fel az ágyában. – Oldalba löktem. Kajánul rám vigyorgott. – Ha lányok lennének.
- Xavier!
- Mi az? Két fiú egy bulin, ahol rengeteg ember van és kitudja milyen a nemi identitásuk? Ha nem is sok, de néhány srác egyből lecsapna ránk. Bár… mikor a fiúkkal voltunk bulizni nemrég akkor se jöttek. Az öcséd viszont könnyűpréda nekik.
- Xavier…
- Oké, befejeztem. Lényegre térve legyetek ma este fél kilencre a kapuban. Majd elmegyek értetek. – Az udvarra értünk, az arcunkba csapott a hideglevegő, amitől megborzongtam. Libabőr futott végig a karomon, dörzsölni kezdetem a kezemet.
- És hova megyünk? Csakhogy ne egy bikininek számító ruhát vegyek fel, ha netalán egy luxusétterembe megyünk. – Elképzeltem a helyzetet, amint átlépjük a küszöböt és Connor meg én egy buliba megfelelő öltözéket viselünk. Nevetnem kellett ettől.
- Neem, ma egy házibuliba megyünk. Dake-nek a szülei elutaztak, így kapva az alkalmon egy bulit szervez. Minden lesz ott, kezdve a piával. – Elhúzta a száját.
- Miért is ezzel kezdted? – Hunyorítottam gyanakodva.
- Ha túlakarod élni a minden sarokban nyáladzó párokat, akik a szobákat is elfoglalják, és a tomboló zenék meg persze a rád akaszkodó pasikat ráadásul szórakozni is akarsz, melegen ajánlanám majd a bárpultot. – Csettintett a nyelvével, kihalászta a zsebéből a slusszkulcsot. – Az udvaron ivószökőkút – hogy éljek Austin szavaival – is fel lesz állítva.
- Nem hiszem, hogy egy ilyen ne…
- Nyugi Malia, nem lesz baj. Én ott leszek, amúgy is dolgunk lesz Connorral. Ha nagyon nem fogod bírni a csajozás titkai tanulását, akkor nyugodtan arrébb mehetsz. Felőlem elhozhatod Rhonáékat is, habár elég feltűnő lenne, hogy Connor lányokat szólít le. – Xavier teljesen beleélte magát a dologba. Nem gondoltam volna, hogy ennyire tud lelkesedni valamiért. Egyre több meglepetéssel találkozom, amióta kezdem jobban megismerni.
- Jó. – Bólintottam. – Viszont neked is kell hazahoznod minket, mert én részegen nem vezetek. És nem is tudok.
 Felnevetett, a táskámat bedobta az anyósülésre.
- Megegyeztünk. Gyere, hazaviszlek.

***

- Connor! Siess már! – Dörömböltem az ajtaján, lassan negyed kilenc volt, Xavier egy negyed óra múlva itt lesz. – Nem miattam kell menni!
- Jól van, de nem tudom, melyik lenne a jobb választás! – Hangzott az ingerült válasz.
- Mi van? – Kiáltottam hangosabban. Meg sem várva, hogy reagál benyitottam és a póló nélküli öcsémet találtam két póló előtt. – Komolyan azon filózol, hogy melyik lenne a jobb? Vedd a sötétkék inged, az jól áll. Az egy buliba pont jó. Vehetnél fel valami bőrkarkötőt is.
- Ha lenne. – Beletúrt a hajába, aztán felvette az inget és gombolni kezdte. – Te Malia…?
- Hm?
- Ez be fog válni? Mi van, hogyha Nica… hogyha Nica még mindig azt fogja mondani, hogy nem?
 Megforgattam a szemeim és leültem az ágyra.
- Connor, nem tudhatom, mi jár az eszében. Csak azt mondhatom, hogy ha ezek után még mindig nem jön rá, hogy te kellesz neki, akkor bolond. – Az ágytakaró anyagát végig simítottam, a barázdákat pedig lelapítottam. – Szerintem csak a következményektől fél. Hogy elveszíthet.
- Már miért veszítene el?
- Lehet, hogy most egy ideig nagyon jóban lennétek, de te is tudod, hogy egy párkapcsolatban egyszer eljön a veszekedések kora. – A hajamat oldalra dobtam, közben a halványtürkiz körmeimet – amikről a festék lekopott a szélükön – figyeltem. – Meg aztán ott az egyetem. Ő két évvel idősebb nálad és okos. Nem hiszem, hogy gyenge helyen szeretné folytatni a tanulmányait. A távkapcsolat meg sose jó.
- Azt akarod mondani, hogy az útjaink egyszer kettéválnának? – Lesütötte a szemét, ingje gombolását abba hagyta. Izmos vállai még mindig kivillantak, eres kezeit ökölbe szorította.
- Nem, ez csak egy lehetőség. Rajtatok múlik, hogyan töltitek ki a nektek szánt időt. Csak kettőtök feladata, hogy emlékeket szerezzetek, és tudassátok a másikkal, amit éreztek. Nem az enyém, nem a haverodéi, nem a családunké. A tiétek. – Büszke voltam magamra, hogy ilyet mondtam. Apa állandóan buzdít, de anya ellenzi, hogy tanári pályára menjek. Én pedig nem bírnék minden évben ugyanarról a témáról beszélni. Bele bolondulnék.
 Felálltam – a térdeim recsegtek -, odaléptem az öcsémhez, hogy begomboljam a maradék gombokat, az ingjét.
- Xavier és én gondoskodunk arról, hogy Nica igent mondjon. Egyébként, ha meg nem sikerül van egy B tervem. – Kuncogtam.
- Mi az?
- Elrabolom, és addig kínzom, amíg igent nem mondd neked. – Kacsintottam. Megveregettem a mellkasát, és az ajtó felé indultam. – Jó, mi?
- Te pszichopata vagy. – Hallottam Connor válaszát.
- Lehet, de leleményes! – Kiáltottam vissza, majd bezárult az ajtó.

 Ahogy ígérte fél kilencre ott állt a házunk előtt a Suzukijával. Farmert és barna dzsekit viselt, amit teljesen felhúzott, így nem láttam milyen pólót visel. A kocsiban égett a lámpa, de az utcai világítástól jól kivehető volt, hogy komoran néz maga elé. Aggódó tekintettel fürkésztem a nappali ablakából, míg Connor keresett valamit a konyhában. Xaviert nem lehet gyakran így látni, ezért is ijedtem meg. Áh, vészmadár vagyok, biztosan elgondolkodott.
- Akkor mehetünk? – Megugrottam, Connor hangjától. Zavartan bólintottam. – Jól vagy?
- I… igen. – Dadogtam. – Csak megijesztettél. Felvonta az egyik szemöldökét, majd vállat vont és a kabátját felvette. – Biztos, hogy ebben a ronda zöld ingben jössz?
- Mi az, hogy ronda? – Csattantam fel. A pólóm zöld-fekete mintás ing volt, az egyik kedvencem. Már lassan három éve vettem, mégse volt szívem kidobni. Persze a testvéremnek már az elején nem tetszett, csakhogy borsot törjön az orrom alá. Talán abban az időben döntöttem el, hogy letojom magasról, amit mondanak az emberek. Bella esetében úgy néz ki ez nem jött össze.
 Kint baromi hideg volt. Fújt a szél, ami a szűk farmeromba fagyasztotta a combjaimat. Szerencse, hogy egy melegebb, magas sarkú, bokacsizmát viseltem, megmenekültek a lábujjaim. Lehet, hogy sapkát is kellett volna vennem.
 Connor lazán, zsebre vágott kézzel sétált mellettem Xavierig, ahol aztán vigyorogva kezet fogtak. Szipogtam, alig vártam már, hogy a kocsi melegében ülhessek. Biztosra vettem, hogy az orrom piros. Mindig az, hogyha túl hideg van már.
- Helló Malia! – Villantott rám egy ezer wattos mosolyt a sofőrünk. A torkomban éreztem a szívemet, a gyomrom pedig elszorult.
- Szia… - Dideregtem, a kezeimet mélyen zsebbe nyomva.
- Oké, látom, hogy a fagyhalál szélén állsz. Szállj be a kocsiba, ott meleg van. – Az autó felé bökött a fejével.
- Köszönöm. – Tátogtam vigyorogva. Hátul az Suzukiban olyan otthonos hangulat fogadott, hogy legszívesebben elaludtam volna. Az album ott volt még mindig a helyén, úgy döntöttem folytatom tovább a nézegetést.
 Kinyitottam ahol a múltkor abba hagytam. Rengeteg vicces képet találtam. Szülinapi bulikról, esküvőkről, állatkertből. Ami viszont nagyon megragadta a tekintetem az egy cseresznyefa liget volt. Vagyis inkább cseresznyefákkal körbe ültetett sín. Látható, hogy már rég nem járt arra vonat, a sínek teljesen rozsdásak, vagy ezüstszínűek itt-ott, ahol a vágányok fékeztek. A megvilágítása a fák virágainak csodaszép. Lila, rózsaszín és kék színek ragyognak a lombokon keresztül, akkora fényt adva, hogy éppen csak ki lehessen venni a másik arcát és alakját. Az utcai lámpák messzebb vannak, de épp elég fényt juttatnak arra a helyre, hogy ne érezzük túl elhagyatottnak és horrorisztikusnak. Életemben nem láttam ezt a helyet, de egyszer megkeresem.
 A kép közepén kettő fiú áll, félig háttal. Mosolygós arcuk árnyékos, nem tudom teljesen kivenni őket. Xaviert azonban egyből felismertem. Egy pulcsit viselt, aminek a kapucniját a fejére húzta. A másik alacsonyabb, pufi mellénnyel, aminek a kapucnija szőrös oldalt. Valahonnan ismertem.
 Kihúztam a fólia alól a fotót, hogy megnézzem, van-e ráírva valami.
„Hogyha egyszer újra eljössz, olyasvalakivel gyere, aki olyan fontos, mint te számomra.”
- Mit csinálsz? – Valaki kirángatott a gondolataimból. Mérgesen szemeztem Xavierrel, aki hátra fordult, miközben beindította a motort.
- Csak nézegetem az albumot. Megint.
- Azt direkt hagytam ott, hátha majd újra szeretnéd megnézni. Úgy tűnik jól döntöttem. – Kiállt, két perc múlva, már a főúton kocsikáztunk. Az út alatt tompán hallottam amit Connor és Xavier beszélt, továbbra is azt a képet néztem, amit az előbb. Hol lehet ez a hely?
  Sok gondolkodási időm nem maradt, nagyjából tíz percen belül lefékezett az a kocsi egy kerítés mentén. A barna lécek előtti sűrű, frissen nyírt pázsiton gömbtuják álltak, amik éppen akkorák voltak, hogy ne lássuk a házat, csak a tetejét. A közlekedésbe nem zavartak be, ugyanis széles – elég széles – utca volt ez. Külön parkoló helyeket festettek a növények elé, és már alig-alig lehetett kiszúrni egy-egy üreset. Mindegyikbe autók álltak, vagy motorok – úgy utálom, ha egy kocsinak fent tartott parkolóhelyre motor áll be…
 Hallani lehetett a kiszűrődő zenét, a közepes előkert végén állt a krémszínű, néhol vörös téglás ház. Oké, inkább hosszú palota. Kétszintes épület, a földszint közepén egy széles erkéllyel, ahol – gondolom -, bejuthatunk a házba. Az alsó soron mindkét oldalon három, kétszárnyas ablak volt látható, sárgás fénnyel. Fent már nem igazán világított át az üvegeken fény, csak itt-ott.
 Elindultunk, a kaputelefonnál Xavier szólalt meg. Egy hosszú, sáv vezetett el a lépcsőkig. Kettő garázs mindkét oldalon és lefogadom, hogy a legjobb autókkal tömve. A földet néztem, miközben lépdeltünk a fokokon. Nem sok mindent láttam a kör alakú erkélyen: virágok. Mindkét oldal tele virággal, a bejárati ajtó két szélén egy-egy tuja.
- Sziasztok, gyerekek! – Dake vigyorgó arca láttán megráztam a fejem és sűrűn pislogtam. Észre se vettem, mikor kinyitotta az ajtót. Fekete haja rövidre nyírva, ugyanilyen színű szeme enyhén csillogott. Szürke pólót viselt, fekete farmerral.
- Helló haver! – Öklözött Xavier a barátjával. Connor követte a példáját, Dakota szórakozottan pacsizott az öcsémmel. Amikor felém fordult egy pillanatig habozott.
- Szia Dake. – Mosolyogtam szélesen. Felbátorodva előre lépett és átölelt. Köszönő ölelésnek szánta, nem beszéltem gyakran vele, noha egy osztályba jártunk mindketten. Finoman viszonoztam a gesztust, aztán mindketten hátra léptünk egyszerre.
- Gyertek már be, megfagy a seggem idekint. – Kezével a házba invitált. Felnevettünk és bezárult az ajtó. Odabent meleg fogadott, egy kis előszobában. Nagyjából nem lehetett nagyobb másfélméter széles, így szűkösen bár, de sikerült megszabadulnunk a kabátoktól. Nyúltam a cipőmért, mikor figyelmeztetett, hogy nem kell levenni. Otthon, mi mindig levesszük, mamuszba járkálok, a többiek papucsba. Nem vagyunk hívei a „cipőbe-járkálunk-otthon-a-házban” dolognak, amit sok ismerősöm szívlel. Rhonáék is így vannak ezzel, Veronicával állandóan röhögünk, ha elmegyünk hozzájuk és a tornacsukánkba lépünk be a barátnőnk szobájába. Oké, hogyha tél van ők is leveszik és egy benti cipőre cserélik.
 Az előszobából egy folyosó vezetett ki. Szemben velünk a fal volt, de rögtön mellette található a lépcső. Amellett egy ajtó nyílt valószínűleg a spájz, mivel jobbra a konyha és az ebédlő található. Hatalmas és gyönyörű és modern konyha, középen márvány tetejű asztallal, mellette egy sötétbarna ebédlő asztal. A szekrények mellett egy ajtót vettem észre, ami a hátsó kertbe vezetett.
- Ha kértek valamit. – Karjai a pulton heverő ételek és italokra mutatott. – Ide jöttök, itt a ma esti éléskamra. A spájzba ne igen járjatok, mivel a mélyhűtőnk elég nagy és széles. Sokat bír el. – Kacsintott egyet, én pedig savanyú grimaszt vágtam. – Gyertek, körbe vezetlek titeket.
 Átvágott az ebédlőben időző embereken, a lépcső mellett elhaladva egyenesen az óriási nappaliba ment. Jobbra a kávészínű falaknál sötétbarna, bőr kanapé terült el, amin öt ember is kényelmesen elfért volna. Mellette mindkét oldalon könyvespolcok voltak, előttünk a bal sarokban egy fekete, fényes zongora. Nem pianino. Egy zongora. Felette egy hullámvonal stílust megütő polc szerelve, amin szobanövények lógtak le. Balra mellettünk szintén könyves szekrények. Egy beépített hifivel, aminek a magnói a bútor tetején csücsültek.
- Fent is vannak, ott szobák találhatók, meg egy előtér, ahol TV-t szoktunk nézni. Ha el szeretnétek vonulni egy kicsit, nem fog senki se zavarni. Minden ajtóban van kulcs. Érezzétek jól magatokat! – Azzal elment, eltűnt a diákok közt.
- Szóval? – Fordultam Xavier és az öcsém felé. Vagyis fordultam volna, mivel nyomukat sem láttam. Egy ideig a nyakamat nyújtva kerestem a két fiút, végül feladtam. Majd meglesznek, csaknem tűntek el.
 Tanácstalanul elhúzott szájjal forgolódtam a szobában, sehogy se tudtam elvegyülni. Már azon voltam, hogy iszok valamit, mikor valaki megfogta a vállam.
- Te mit keresel itt May? – Egyedül a családom, és a legjobb barátnőim hívtak így. Ez azt jelenti hogy…
- Nica! – Rémültemet leplezve igyekeztem a barátságos, nem az ijedt hangnemet megütni. – Hát te?
- Ugyanezt kérdeztem tőled is. – Mosolygott meglepve. – Úgy tudtam, hogy nem vagy oda ezekért a bulikért.
 Ebben a mocskos tizedmásodpercben azonnal kell nekem egy hihető ötlet, amiért itt vagyok! De miért is lehetek itt? Mondjuk DÖK elnökjelölt vagyok, szóval alap, hogy meghívnak. Nicával a múltkor beszéltem erről, és azt mondtam, hogy akkor se mennék el, hogyha DÖK elnökként hívnának. Úgyhogy ez kilőve. Connort nem… azt a rohadt eget Connor! Nem láthatja meg, hogy más csajokkal flörtöl! Mondjuk, lehet érzi majd, hogy a „felség területén” kószál néhány eltévedt „nőstény”. Ez segíthet. Ez még mindig nem ad választ arra, hogy miért vagyok itt.
- Connorral jöttem. – Bólogattam. – Meghívták és eljöttünk.
- De nem csak a felső két osztály jött? – Felvonta gyanakvón fél szemöldökét.
- Öhm…
- Láttam, hogy Xavierrel jöttetek be. Nem kell titkolnod, hogyha randiztok. – Mosolygott elnézőn, mint amit akkor szokott, hogyha hazudok vagy füllentek.
 Miért pont ez jutott eszébe egyből?!
- Öhm… - Nem tudtam értelmeset benyögni. Végül is… Xavierrel ezt meg kellene beszélnem, szóval akkor én most átsprintelek a tömegen, be a konyhába, hátha ott vannak, elmondom mi a szitu és utána visszajövök ide a barátnőmhöz és nem kell azon aggódnom, hogy teljesen hülyét csinálok előtte magamból. – Nem zavar? – Próbáltam úgy tenni, mintha zavarban lennék, ami nem volt nehéz.
- Ugyan már életem! – Magához szorított, miközben a mellkasa rázkódott a nevetéstől. – Miért zavarna? Végre alakul köztetek valami! Annyira jó látni, hogy végre elkezdődött!
- Mármint mi? – Mosolyogtam miközben öleltem.
- A ti Love Story-tok! Annyira boldog vagyok! Akkor én hagylak is, lamour-ozzatok! Itt sem vagyok. Azt azért engedd már meg, hogy távoli, perverz megfigyelő legyek! Imádom, hogyha először csókolják a párok meg egymást!
- Fújj, Nica! – Csaptam a karjára. – Néha olyan fura tudsz lenni.
- De így szeretsz! – Kacsintott vigyorogva.
- Lányok, van kedvetek kérdezz-feleleket játszani? – Egy fiú karolt át mindkettőnket és csábító pillantást lövellt felénk. Összenéztünk a legjobb barátnőmmel és egyből tudtam már a választ.
- Persze! – Nica átölelte a fiú derekát és elindultak a konyha felé. – Te is jössz, ugye May?
- Igen.
 Az ilyenekből nem igazán lehet jól kijönni, ráadásul úgy érzem, ez nem éppen lesz a szokásos, egymás elé leülünk, és spontán kérdezgetünk. Az a sok pia nem véletlenül volt a konyhapulton…
- Mik a szabályok? – Kérdeztem, miközben a fiú másik oldalán lépdeltem.
- Valaki feltesz egy kérdést, és ha nem akarsz válaszolni, akkor, lehajtasz egy felest. Ugyanez van, hogyha valakiről kérdeznek, és te rosszul válaszolsz. – Rám nézett, aztán előre tolt, mert nem fértünk volna egy a folyosón. A lépcsőnél már újra a derekamon éreztem a kezét.
- Ez nem ér! – Csattantam fel. – Mi van, hogyha nem ismered a másikat?!
- Nyugi már May, ez ilyen! – Szigorú pillantással figyelmeztetett Nica, egyből befogtam a számat és vállat vontam. – Akkor max kivesszük a játék e felét.
- Úgy bizony. – Helyeselt Luke – akinek időközben rájöttem a nevére. – Na, gyertek csajok, szórakozzunk!
 Az asztalnál egy csapat tini felharsant és magasba emelte a sörös üvegeket. Nagyjából tizenöten lehettünk a bútor körül. A házban nagyjából kétszer ennyi diák tolongott csak a földszinten.
- El fogunk férni? – Nézett Luke Simonra, aki bólintott.
- Inkább ne üljünk le, mert a végén valaki biztos nem tudna felállni újra. – Rázta a fejét. – Oké emberek! Mindenki tudja mi a szabály, túl intim dolgot nem teszünk fel, ez rád is vonatkozik Riston! A családi háttereket nem bolygatjátok, beugratós kérdésekre a rossz válasz két felest ér. Hajrá és jó vedelést! – Rácsapott az asztalra, mire mindenki újra felordított magasba emelt üvegekkel.
- Kezd te Simon! – Pillogott egy fekete hajú bige a fiúra. Bólintott, keresgélni kezdte a kiszemeltjét. Megállapodott Nicán. Régen is sejtettem már, de most kezdtem jobban meggyőződni róla, hogy tetszik neki a barátnőm annak ellenére, hogy van egy egyetemista barátnője. Vagy az volt a múltkori nagy pletyka, hogy szakítottak?
- Veronica Ward. – Szája szegletei lassan felfelé gördültek, szemei furcsán elsötétültek. – Milyen élményben szeretnél először részesülni?
 Mindenki felhördült, értettük a rejtett kérdés lényegét. Szólni akartam, hogy úgy volt, hogy semmi intim, aztán mégiscsak megálltam. Ez egy mocskos játék, vannak benne ilyenek. Meg, aztán ha iszik az ember rögtön nem lesz ilyen zavaró néhány szexualitással kapcsolatos kérdés. Ó, te jó ég, inni fogok…
- Hm… - Nica az asztalra könyökölt, úgy tett, mintha gondolkodna. – Ehhez nem vagyok elég részeg. Ha megkérdezed fél óra múlva boldogan válaszolok majd. Ide a felesemet! – Csalódott sóhajt hallottam, Nica kezében megjelent az átlátszó pohárban a színtelen folyadék.
- Mi van benne? – Bukott ki belőlem a kérdés.
- Pálinka. Aztán ha az kifogy, jön a következő. Nyugalom, mindenből lesz. – Kacsintott Dake.
 A barátnőm az asztalra tette a poharat és nézte ki a következő. Engem akart, végül mégiscsak Simonra nézett.
- Simon McRyan. – Összehúzta a szemeit, ajkait enyhén csücsörítette. – Mondd el, milyen volt az első, ha már szólásszabadságot engedtél meg nekünk.
 Egy pillanatig Simon meghökkent, aztán kihívó tekintettel válaszolt.
- Idősebb és nem volt már szűz. Végzős volt, én pedig tizenhat. Egy randi után, nála került erre sor, ő kezdeményezte az egészet. Mivel eléggé jó csaj volt, gondoltam miért ne engedhetnék a dolognak, amúgy is nem akarok még negyven évesen is érintetlen lenni. – Oldalra döntötte a fejét. – Köszönöm a kérdést Ms.Ward.
- Nincs mit.
 Simon szeme kapásból rám szegeződött. Tudtam, már előre tisztában voltam azzal, hogy a szexuális életemről lesz szó – ami nincs. Mégis álltam a fiú zöld, átható tekintetét, azt, hogy látom rajta, hogy nagyon tudni akarja a kérdésre a választ. Most mi lesz, ha nem felelek? Egy feles még nem sok. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy sose ittam még egy korty bornál többet. Pálinkát meg pláne. Talán mégse kellett volna ezt…
- Egy olyan típusú fickóval, mint mondjuk Austin, vagy Xavier összejönnél egy éjszakára? Engednéd, hogy elvegyék azt, amit többé nem tudsz visszakapni?
 Beugratós kérdés. A kis mocskos dög, biztosan tudja, hogy tetszik Xavier. Austint csak azért vonta be, mivel Xavierrel hasonlítanak, csak ő kisebb.
 Ehhez nem vagyok részeg egyáltalán. Számítanak tőlem válaszra, hiszen elnökjelölt vagyok, mindenki kíváncsi mennyit fogok engedni. És legfőképp én mennyire engedem el magam szórakozás terén. Várnak a szaftos válaszra, hogy elmondjam. Én pedig miért ne válaszoljak? Lehet, így előrébb jutok a szavazáson, hogyha látják, hogy vevő vagyok a szórakozásra. Nem akarom, hogy a mindenható DÖK elnök asszonyként lássanak, hanem, mint egy barátot.
 Akkor válaszolj már!
- Azért meg kell hagyni, elég jó pasi mindkettő. – Félmosolyt megeresztettem, taps áradt szét a szobában. – Szerintem minden szűzlány boldogan vetné magát az ágyukba. De én nem vagyok átlagos.
 Bűntudatom támadt, közönségesnek éreztem magam, hogy ilyet mondtam. A többieknek viszont nagyon tetszett. Sajnos a gimiben a végzősök körében divat, hogyha valaki olyan, mint egy szexbomba. Nem volt gáz kijelenteni, hogy xy le akar feküdni z-vel. Tehát ez a kis félre lépésem nem fog szemet szúrni. Remélem.
 Elém toltak két felest, ami színültig volt töltve alkohollal.
- Ezt miért? Válaszoltam! – Ellenkeztem egyből.
- Azért, mert tök merev vagy főnök. – Veregette a vállam Dake. – Gyerünk, gördítsd be, jobb lesz utána! – Közel hajolt hozzám, ajkai szinte a fülemhez értek. – A végére még kiderül, hogy dögös vagy és még véletlenül megcsókolnak.
 Nyeltem egyet, szó nélkül felhajtottam a poharak tartalmát. A lábam egyszerre nehezült el, és lett könnyű. Bizsergést éreztem a gyomromban, a torkom égetett a piától. Most az egyszer engedhetek a kísértésnek nem? Sose voltam még ilyen „piálós” bulin, ahol tényleg szórakoznak és az „egyszer-élünk” filozófiához tartják magukat az emberek. Be kell vallanom, hogy ez egyre jobban tetszik. Mindenki felszabadult, kitombolhatják magukat, nem kell a jövőre gondolni, hogy két év – végzősöknek szinte egy sem -, és egyetemre kell menni, vagy elkezdeni dolgozni. Nem kell azon agyalni, hogy hogyan fogjuk eltartani a családunkat, sem azon, hogy egyáltalán hol fogunk lakni.
 Vagy szimplán fejbe csapott a pálinka.
 Beletúrtam a hajamba, jókedvűen néztem szét. Nem láttam senki olyat, akinek feltennék bármiféle „kínos” kérdést. De kérdezni meg muszáj, vagy újabb adag pálinkát kapok.
- Luke! – Féloldalasan átöleltem a fiú derekát. – Ha jól tudom, eléggé tetszik neked az én barátosném, Rhona. – A nyelvem összeakadt egy pillanatra, furcsállva ráztam a fejem. – Szerelmes vagy belé?
 Szegény, egy pillanatra elvörösödött, így mindenki rájött a válaszára. Fogalmam sincs, honnan tudtam ez az infót, a diákelnökségben sok mindenről tudtunk, amire a többi diák álmában se gondolt volna, hogy tisztában vagyunk vele. Ezt is talán Penn mondta régebben.
- Ha igen, akkor féltékeny leszel főnök? – Nevetett fel végül.
- Talán.
- Akkor sajnálom. – Kacsintott.

***

 Fél tíz lehetett, amikor a játék átfordult a partikról ki nem maradható felelsz vagy merszbe. Már a nappaliban foglaltunk helyet, egy kiürült vodkás üveggel pörgettünk. Az ital már bennem volt, nem igazán lehettem részeg, maximum becsiccsanthattam. A világ ugyan kicsit forgott, de nem igazán érdekelt.
 Maxie, az egyik évfolyamtársam forgatta meg az üveget, rajta már eléggé látszott az alkohol hatása. Vörös arccal vihogott mindenen, imbolygott, nyelve gyakran összeakadt. Ő volt az első a játékban, aki lesmárolt egy másik lányt. Ha majd holnap felébred, egy jó adag fájdalomcsillapítót kell bevennie, ebben biztos vagyok.
 Az üveg Nica előtt állt meg, aki jobban bírta ezt az egészet, mint gondoltam volna. Valószínű ő is érezte a vodkákat, pálinkákat, tequilákat, ennek ellenére, nem rohant ki a WC-re, mint mondjuk Tucker, az egyik végzős.
- Felelsz vagy mersz? – Jött a már este folyamán ezredszerre elhangzott kérdés.
- Merek. – Törökülésben foglalt helyet a földön, karjait a combjain támasztotta.
- Ugye barátok maga… maradunk, hogyha valami prevezet kérdezek? – Alig bírta elmondani Maxie a mondatot nyelvbotlás nélkül. Két fiú összenézett, izgatottan dörzsölték a tenyerüket. Hülye perverzek…
- Ugyan, tudod, hogy szeretlek. – Válaszolt bágyadtan Nica.
- Jó. Akkor… menj ki az udvarra és ordítsd el magad, hogy leszbi vagy. Ha valaki válaszol, akkor pedig visszaordítod neki, hogy elégítsen ki. – Megnyalta a szája szélét, nagyot hörpintett a sörösüvegéből. Szóval… igen, Maxie-ról mindenki tudja, hogy ferdehajlamú. Akkor se az én barátnőmet szúrja ki magának, mert hülyét kapok, ha rámászik!
 Veronica felállt, néhányan kisétáltak vele a füves területre, akik bent maradtak – azaz mi -, az ablakhoz mentünk és onnan lestük a történéseket. Mindkét ablakot tövig nyitottuk, az esti hideg szél az arcomba csapott, és csak ekkor tudatosult bennem, hogy tűz forró. Sürgősen el kellett jutnom a mosdóba, hogy megmossam az orcáimat, vagy felgyulladok egyrészt, másrészt pedig a kótyagosságom miatt a végén olyat teszek, amit később megbánok.
 Megbökdöstem Dake vállát, aki látszólag nagyon jól bírta az este folyamatos ivászatát.
- Elmondod, hol van fent a mosdó? – A gyomrom kavargott, éreztem a közelgő hányás első jeleit magamon. Ráadásul valaki eszement valami „tam-tam” zenét kapcsolt, amitől tudtam, hogy fájni fog a fejem, ha pedig hangosabbra veszik az éjszaka folyamán még egy fájdalmas találkozásom lesz a migrénnel.
- Felmész, rögtön jobbra az ajtó az. – Intett, hogy siessek, észrevehette azt, hogy rosszul vagyok. – Menjek veled? Elég szarul nézel ki.
- Nem, megoldom egyedül. – A végét már nem hallhatta, úgy rohantam fel a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat – bokám, térdem recsegett -, mintha üldöznének. Hajtűkanyart vettem, bevágódtam a fürdőszobába. Előttem nagyjából két méterre volt a vécécsésze, ami szerencsésnek bizonyult, mivel rávetettem magam, és öklendezni kezdtem. Nem jött semmi, a végén már csak a nyálamban fuldokoltam.
 A gyomrom mart, rádöbbentem, hogy semmit nem ettem egész este.
 A tükörnél konszolidált fejet próbáltam varázsolni magamra. A polcon talált fésűvel – nem érdekelt, hogy kié -, kikeféltem a kócos hajam és lófarokba kötöttem a fejem hátsó részére, hogy ne melegítsen. Hideg vízzel megpocskoltam magam, nem akartam elkenni a spirálomat.
- Szarul nézel ki Malia. – Mondtam gúnyosan a tükörképemnek. Körbenéztem – mintha bárki lett volna a szobába -, aztán gondolkodás nélkül megragadtam a korrektort, hogy a szemem alatti árkokat eltüntessem. Az idegen spirált is használni kezdtem, hogy inkább feltűnőbb legyen a szemem, mint a vörös arcom. A szemem alatt piros csík húzódott, gondoltam egyet, megfogtam a világosbarna szemceruzát és halványak körberajzoltam a szemem vonalát vele. Az összkép enyhén dizsis lett, mégis nagyívből letojtam. A lényeg, hogy nem látszott milyen szarul éreztem pár perce magam. A púderral kicsit enyhítettem a bőröm pirosságán, úgyhogy már nem díszelegtem egy meggyújtott gyertya képében. Be kell vallanom, tetszett a látvány. Igaz, a gyomrom igazán fájt, nem éreztem jól magam, de kárpótolt az, hogy a Dake anyukájának rengeteg illatszere és sminkje van.
- Köszönöm Mrs.Blake. – Suttogtam megkönnyebbülve.
 Kinyílt az ajtó, egymásba fonódó testeket pillantottam meg. Ráadásul két lányét. Hevesen falták egymást, a fekete hajú a másik barna hajú pólója alá dugta a kezét, míg a társa keze a fenekénél időzött. Felismertem Maxie-t a barna hajúban, aki aztán egy rántással ledobta a földre a barátnőjéről a felsőt. Elszörnyülködve láttam, hogy azon nincs melltartó. Maxiról is egyik pillanatról a másikra lekerült a nadrág, ahogy a másikról is. Szinte pucéran smároltak előttem.
 Mindez nagyjából két percen belül történt. Közben az agyam csődöt mondott.
- Khm… - Ennyit bírtam kinyögni, mire a két lány ijedten fordult felém.
- Uram atyám, ne haragudj Malia! – Maxie felkapta a fekete felsőjét, közben odaadta a barna loboncú társának is a sajátját. – Nem tudtam, hogy itt vagy bent.
- Ugyan… - Legyintettem. Elvégre majdnem végignéztem egy leszbi pornót, amitől évekig rémálmom lett volna, közben egy lány közelébe se mertem volna menni, beleértve Rhonát és Nicát, de nincs semmi gond. – Én… azt hiszem… megyek. Csináljátok… izé… folytassátok csak!
- Úgy elrohantál, baj volt? – Maxie aggódó tekintettel megérintette a karom. Összerezzentem, éreztem, hogy kifut belőle a vér.
- Kicsit rosszul voltam, de már minden rendben. –Bólogattam.
- Nincs semmi komoly ugye? – Összevonta a szemöldökét. – Ha igen, akkor, ha gondolod, akkor kiöntheted nekem, meg Lindának a szíved. – Óh, hogy a másik kislánynak ez a neve! Aha, mindent értek. Nem mintha annyira vágynék két fél pucér meleg csajjal megvitatni a gondjaimat, akiket félbeszakítottam. Nincs bajom a leszbikusokkal, de… tartok tőlük egy kicsit. Azért aranyos volt, hogy felajánlotta.
- Nem, köszi. – Kinyitottam az ajtót, hogy kimenjek.
- Malia! – Szólt utánam Linda, Maxie barátnője.
- Tessék? – Fordultam meg sóhajtva. – Nem, nem vagyok depressziós, se drogos, és semmi olyasvalami groteszk izé, amit hisztek most rólam. Csak kicsit fejbecsapott a pia, ide feljöttem, hogy kitisztuljon a fejem, de már megyek is.
- Nem is ezt akartam mondani. – Szúrós tekintete miatt kicsit bűntudatom támadt. Összefonta a karjait, a nadrágja a lába mellett hevert. Ráült a vécécsészével szembeni hatalmas sarok kádra, egymásra tette a lábait. – Hagyjuk, fátylat rája. Ismered Riley Bess-t?
 Hogy tud ő is itt lenni, úgy hogy nincs itt?! Hogyan képes valaki arra, hogy úgy érezzük, mindenhol ott van?!
- Fogjuk rá. Miért kérdezted?
- Általánosba egy osztályban voltunk. Meg még most is tartom vele a kapcsolatot. – Furcsán méregetett, mintha azt akarta volna eldönteni, hogy jó vagyok-e vagy sem. – A múltkor láttam, hogy megölelitek egymást az utcán. Elég sokáig álltatok úgy. – Huncut mosolyra húzódott a szája.
- Nem! Előre leszögezem, hogy Bella akármit mondott, akármit láttál nem vagyunk együtt! Csak Bella megint tett arról, hogy rossz napom legyen, ő pedig megvigasztalt és a végén megöleltem. Hagyta, hogy Bella felpofozza.
 Síri csend, aztán egy elhűlt sóhajtás. Linda kikerekedett szemmel bámult, Maxie pedig zavartan pislogott.
- Riley hagyta ezt? – Előre dőlt, mintha nem hallana tisztán engem.
- Igen.
- Tyű, a mindenit! – Csettintett szórakozottan. – Akkor nagyon kötődhet hozzád. Csak van valami köztetek?
- Nincs. Állítólag azért keresett fel, mert mikor Connor kórházba került és a végén örömömben sírtam akkor odajött és szintén vigasztalni próbált. A végére pedig én bátorítottam a lábai miatt és aztán felgyógyult. És most itt van. – El sem hittem, amit mondtam. Annyira távoli volt az emlék, hogy meg sem történtnek bizonyult számomra. Sokáig gondoltam még arra a napra, végül mégiscsak elhomályosult. Ha Riley nem jött volna most Richmondba, hogy felkeressen, talán örökre elfelejtem. És újból megvigasztalt, megvédett. Hálásnak kell lennem neki.
- Akkor csak tévedtem. Bocsánat. – Bólintott Linda. – Azért ha mégis alakul majd köztetek valami szólj, mindenről tudni akarok! A végén még kiderül, hogy ez a kis odúlakó tud csábítani! – Kacarászott.
- Öhm… oké. – Igyekeztem végre lezárni a témát. – Akkor megyek.
- Malia!
- Igen? – Fordultam meg egy ingerült mosoly keretében újra Lindát nézve.
- Ismered Mayát is igaz? – Most a tekintete már nem volt olyan vidám, inkább aggódó. Bólintottam. – Fogalmam sincs, hogyan, de itt van és nem hiszem, hogy ez a hely neki való. Kérlek, ha látod, akkor szólj neki, hogy menjen haza, mert itt neki nem ajánlott lenni.
 Már majdnem szóltam, hogy menj te, habár ha igazán bele gondolok, nem akarom hallani a választ.
- Meglesz.
 A lépcsőn lesiettem magam mögött hagyva a szerelmes párt és ahelyett, hogy a nappaliban őrjöngő társaságba vetettem volna magam inkább a konyha csendjét választottam, ahol kaja is volt. Az asztalra mindenféle szendvicset tálaltak, voltak sütik, furcsa kinézetű gumicukrok. Az egyik sima vajas-sonkás szendvicset elvettem, aztán majszolni kezdtem. A lányok fent nem engedtek el hamar, úgyhogy a gyomrom szinte felemésztette magát már. Jól esett egy kis élelmet érezni a hasamban.
 Miközben ettem azon járt az eszem, amit Linda mondott fent. Maya itt van. Hány éves lehet vajon? Nem hiszem, hogy gimnazista, mikor először láttam évekkel ezelőtt olyan fiatalnak tűnt. Riley akkor tizennégy volt, Maya talán hat-hét. Valóban nem egy általános iskolásnak való buli ez. Legfőképp nem egy lánynak.
 Talán meg kéne keresnem. Mi van, hogyha Linda tévedett? Mi van, ha nem ő volt az, hanem összetévesztette valakivel? Lehet, hogy beszélt vele.
 Először megeszem ezt a szendvicset, mondjuk… pont elfogyott.
 Átmentem a nappaliba, ahol egy lány éppen egy fiú felé borult a többiek éjjeneztek. Szem forgatva baktattam Nica mellé. Haja kócos volt, arca kipirult, mosolya akkora, mint egy ház. Connor a kör másik végében ült, haja alól nézte a fekete hajú barátnőm, ha pedig a tekintetük találkozott félmosoly jelent meg az arcán, felfedve a gödröcskéjét. Nica ekkor megremegett, lesütötte a szemét, aztán újra visszanézett.
 Xavier hatásos módon dolgozik…
 Tényleg. Hol van?
- Felelsz vagy mersz főnök? – Ültömben ugrottam egyet, mikor megveregették a vállam. Mellettem néhány emberrel Simon ült, már részegen. A pálinkák még a fejemben voltak, igyekeztem elnyomni, hogy épeszű legyek és normálisan döntsek.
- Nem az lenne a helyes kérdés, hogy mersz vagy mersz? – Hallatszott mellőlem a kérdés. Nicát oldalba löktem, kuncogva viszonozta.
- Jó. Akkor mersz. – Bólintott Simon.
- Micsoda? – Kiáltottam fel.
- Mivel egész idő alatt a mosdóban kuksoltál életem. – Válaszolt komoran Nica. Most komolyan duzzog?! Megőrülök ettől a nőtől!
- Hol vagy Hawerd? – Harsant fel Simon.
- Mi kín gyötör McRyan? – Ült le Xavier a barátja mellé. Uram atyám… Simon már az elején rákérdezett Xavierre. Ez nem jelent túl sok jót. Miért erőlteti ennyire? Átlátszó vagyok, hogy Xavier felmerül minden feladatomban? Jobban kéne elzárnom az érzéseimet.
- Ne nézz így rám, mert esküszöm, hogy kiugrok az ablakon! – Lökött egyet Simonon Xavier. – Mit akarsz?
- Csókot! – Ordította el magát. Kórusba követte mindenki, ütemes tapssal, egyre többször és gyorsabban mondva ezt az egyetlen átkozott szót.
- Nem! – Harsogtam túl a tömeg zaját. – Én ezt nem csinálom meg!
- Nyugi Malia, nincs baj. – Xavier ideges mosollyal palástolta érzelmeit, próbált nyugodt maradni. Én egyre jobban feldühödtem.
- Szerintem nagyon is! – Körmök mélyedtek a csuklómba, Nica morogva rántott oda magához. Démoni tekintetétől el tudtam volna magam ásni. Ilyenkor kihúzta magát, és magasabbnak hatott nálam. Szorítása olyan erős volt, hogy ropogtak a csontjaim, körmeit úgy belém vájta, hogy biztosan ott marad a helye.
- Ha most azonnal nem mész oda Xavierhez és nem csókolod meg biztosra veheted, hogy én fogom! – Mosolygott, azonban a tekintetével ölni tudott volna. Gyakran volt félelmetes, ennyire viszont még soha. Ellenkezni akartam mégis, hogy inkább akkor visszamegyek a mosdóba és végignézem, ahogy Maxie és Linda élvezkődnek, minthogy mindenki előtt csókoljam meg azt a fiút, akibe szerelmes vagyok! Nem így akarom…
 A kör közepén találtam magam, Xavier előttem. Ugyanolyan zavart volt és dühös, mint én. Alig húsz centire térdeltünk, ökölbe szorított kézzel.
- Ne haragudj, nem így kellett volna történnie… - Lesütötte a szemét, közelebb araszolt, térden állva felemelkedett. Keze az arcomra simult, remegve emelkedtem fel. Az orráig értem, hátra kellett döntenem a nyakam, hogy lássam. A számat nézte, én a szemét. Ajkai egy picit elnyíltak, én nem mertem csak gondolni a mozgásra se. Vártam, hogy megtörténjen és meg kell, mondjam, egyáltalán nem élveztem. Ennek nem így kellett volna történnie! Kettesben kellett volna lennünk, aztán magához húz, lassan, egyre jobban lassan közelítünk, végül finoman csókol meg, hátha elhúzódom. Aztán bátrabban újra megcsókol, én pedig visszacsókolok.
 Végül is, lehet, hogy most is megtörténhet.
- Nem a te hibád… én hoztalak ilyen helyzetbe.
 Közelebb hajolt. Nem csókolt még meg, most inkább rám nézett.
- Már miért te? Furcsa volt, hogy egész este velem cseszegettek, de úgy tűnt csak hülyülésből. – Mikor nem válaszoltam összeszorította a száját. A többiek felmordultak és lehajolt hozzám, ajka az enyémet súrolta. – Azt hiszem ezután ideje lesz végre be…
 Valaki felsikoltott ezzel megtörve a melegséget, ami elárasztott engem. Mindenki a hang irányába fordult, de senki sem mozdult. Egyedül Theo nézett ki a folyosóra.
 Mindenki ott volt. Már minden kiéhezett pár ott ült, Maxie és Linda és befutottak. Néma csend terjengett, senki se mozdult.
 Hogyha Maxie igazat mondott, akkor ez a hang csak egyetlen emberé lehetett. Márpedig ha nem hazudott akkor…

 Maya bajban van.

2016. május 29., vasárnap

TRAILER *-*




Végre, sikerült egy trailert csinálnom a tesómmal, remélem tetszik nektek! :) Mondjatok véleményt milyen!

2016. május 28., szombat

Mint egy elcseszett szerelmi történet

Hosszas késés után, de itt a következő fejezet, remélem tetszeni fog! Nem tudom, de nekem ez a hosszúság a kényelmes, ilyenekre számítsatok. Írjátok meg a véleményetek milyen lett!
Köszönöm a 6 (!!) feliratkozót!
Jó olvasást!
Puszi
Dorothy R. J.



5. Fejezet


- És hogyan tervezed, hogy Nica igent mondjon? – Xavier igazított egyet a táskáján.
 Megálltam a folyosón. – Nem manipulálni akarom őt Xavier. Nem is kellene, hiszen ott van benne a Connor iránt érzett szerelem, csak nem meri bevallani magának, hogy tényleg akarja őt. Mi csak kicsit lökünk rajta, hogy biztos legyen a dologban.
- Mire kellenék én? – Kíváncsiskodott tovább, mikor újra elindultunk.
- Connor nem éppen a romantika nagymestere, nem volt még olyan randin, ami tényleg komoly lett volna. Pont ezért nincs nagyon tisztában az ilyen dolgok szabályaival. – Elhúztam a szám, mikor belegondoltam Connor régebbi „barátnőire” akikkel egyszer-egyszer találkozott. – Én sem vagyok nagyon profi, soha nem volt barátom, de persze már voltam randin, vagy valami olyasmin. Viszont nem tudnám neki egy fiú szemszögéből elmondani a történéseket egy ilyen találkán.
- Ezért kérted a segítségem. – Bólintott Xavier és én is.
- Igen.
- De miért pont én? – Tárta szét mosolyogva a karjait. – Simon és Austin jobban értenek az ilyesmihez. Nincs barátnőm, már nem is randiztam majdnem fél éve. Igaz, biztosan tudnám, hogyan kell viselkedni, ha ott lennék, habár már fakultak ezek a képességeim.
 Szerintetek se lenne jó ötlet, ha elmondanám neki az igazat ugye? Én is így gondoltam. Ha kitálalok, hogy azért kértem meg, mert egyrészt őt ismerem úgy, hogy kérhetek tőle ilyet, másrészt mert baromira ért a nőkhöz az kicsit fura lenne és gyanús. Xavier pedig nem ostoba, összetenné a helyzetet és végképp nem vagyok olyan helyzetbe, hogy most a szívügyeimről tárgyaljak vele. Lehet, Simon vagy Austin tényleg jobban értett a randik megszervezésére, de attól még nem voltak minden lány esetei. Xavier viszont az a fajta ember volt, aki pár óra alatt belopta magát mások szívébe, még ha csak barátként is. És még csak és észre sem vette mindezt, nála természetesen ment. Ha pedig tudatosan csábított – mint a múltkor nálunk – akkor minden lány kész volt odaadni magát neki. Lefogadom, hogy ezt gyakran kihasználta.
 A hazugság – vagy inkább féligazság – mellett döntöttem, ami mindig biztos és egyenes út volt.
- Téged ismerlek a fiúk közül elég jól és nem az a fajta vagy, aki ne tudná ezt megtanítani bárkinek. – Próbáltam félvállról beszélni, hangomba viszont kelleténél jóval több feszültség költözött. Kihallatszott, hogy valami nem stimmel ezzel a véleményemmel. Xavier is észrevette, de csak néhány másodpercig nézett rám úgy, mintha rá szeretne kérdezni, végül annyiba hagyta.
- Szerinted ennyire szívtipró vagyok? – Vigyorgott félreérthetően rám.
 Csak éppen minden ötödik lány álma vagy… Khm, igen, tapasztalt is vagy. Most sem kaptam kedvet arról beszélni vele, hogy én hányadik lány vagyok, mert nagyon meglepődne, mikor elkezdeném felmondani az ötös szorzótáblát.
 Megvontam a vállam, melyeket most már teljesen mereven felhúzva tartottam. – Lehet, de azért is kértelek, mivel tapasztalt vagy e téren. Gondolom a többiek is azok, sőt még jobban, azonban én téged kértelek meg erre a feladatra. Akkor elvállalod? – Összefontam a karom, a suli ajtófélfájának dőlve.
 Már szinte csak mi voltunk az udvaron, sőt az egész gimnáziumban, meg persze egy-két takarító. Na meg a tanulószobások, akiknek az „őrzése” fél óra múlva véget ért. Ezek miatt szinte kihalt is volt a placc. A fák levelei sárgulni kezdtek már, sok helyütt lehullottak, arany takaróval borítva a földet. Néha a szél belefújt ebbe a takaróba, olyankor kis forgó aranyfelhőt keltve.
- Gyönyörű ugye? – Xavier hangja hidegvízként rezzentett össze.
- Tessék? – Pislogtam értetlenül rá, mint egy bárány.
- Mondom, milyen gyönyörű a fák levelei. – Köszörülte meg torkát, aztán összehúzta a dzsekijét. Valóban, most már jött a hűvös, ma már rendesen dideregni lehetett reggel és most már délután is.
- Igen, azok. Te is szoktad őket nézni? – Résnyire szűkítettem a szemeim, sosem sejtettem volna, hogy Xavier Hawerd a hulló faleveleket bámulja órákig fülébe a fülhallgatója, miközben tévhiteket, álmokat kerget egy olyan valakiről, aki soha nem lehet majd az övé. Mert én pontosan ezt tettem. De mindegy is…
- Néha. Olykor el tud varázsolni a nyugodtságuk, az egyszerűségük. Hihetetlenek, hogy még haldokló állapotukban is a természet részei, mégpedig egy csodaszépé. Talán az összes évszak közül az őszt szeretem a legjobban.
- Igen? Miért? – Teljesen elterelődött a téma, de végül is lényegtelen, tudok vele még beszélni a „szívhódító expedíciónkról”. Erre most jobban kíváncsi voltam, ritkán került sor arra, hogy Xavierrel ilyen témákról beszélhessek. Többnyire a tanulásról, vagy sportról, vagy a DÖK-ről tudtunk társalogni. Ma viszont végre átléptük ezt a határt!
- Talán azért, mert nem élettel teli, mint a nyár. És nem is kihalt, mint a tél. Ilyenkor az élőlények elkezdik a készülődést a téli pihenésre, a növények lehullatják a leveleiket, hibernált állapotba kerülnek, de mégis élnek. – Elmosolyodott, és olyan vonalban húzódtak ajkai, amilyet azelőtt sosem láttam. Mintha egy régi történetet mesélne, ami kedves a számára. Úgy beszélt, mintha egy olyasvalaki lenne az ősz, akit szeret. – A legtöbb ember azt hiszi, ilyenkor a világ kihal, pedig ez hazugság. Ekkor is van élet, nem akármilyen! De nem is az a szép benne, hanem ami a képpel történik, amit három forró hónapon keresztül megszoktál. Most lehullajt minden díszt, egyszerű lesz, csupasz, smink nélküli. Nem egyszerre történik mindez, hanem fokozatosan, és pont ez az, ami lenyűgöz. A pontossága, nyugodtsága. Nem siet, nem hajtja semmi, van ideje.
 Magamba szívtam a mondatait egy életre. Nem hallottam Xaviert beszélni így, csak akkor. Talán többet soha.
- Én úgy gondolom… - Hirtelen rám pillantott, mintha untatna, pedig nem. – Jaj, szólj, ha untatlak, csak elkalandoztam és ilyenkor tudok idegesítő lenni. Tudom, most totál hülyének nézel. – Pirulni kezdett és életemben először láttam azt, hogy megdörzsöli a tarkóját előttem zavarában. – És most már teljesen. Basszus, most még inkább leégettem magam.
 Felnevettem és megérintettem a vállát. – Dehogyis! – Mosolyogtam kedvesen rá. – Szerintem jó, ha valaki így tud arról beszélni, ami lenyűgözi. Egyáltalán nem néztelek hülyének. Csak még jobban bebizonyítottad, hogy nem vagy olyan, mint a többi fiú.
 Komoly tekintete égette az enyémet, akkor esett le mit is mondtam. Visszajátszás: „Csak még jobban bebizonyítottad, hogy nem vagy olyan, mint a többi fiú.” Mi a franc? Most szinte szerelmet vallottam neki, csak nem mondtam ki a varázsszót! Ennyi erővel miért nem dalolod el neki, hogy szereted? Egyszerűbb lenne kimagyaráznod magad! Ez a te eszed Malia Carmine, hatalmas tapsot kérek!
 Köszönöm kedves belső hangocskám, de akkor mi lenne, ha nem hagynál cserben a gondolkodásban?!
 Most komolyan magamban beszélek?
- Malia…? – Xavier aggódva fürkészett engem. – Jól vagy? Kicsit sápadtnak tűnsz.
 Megráztam a fejem. – Igen, csak hirtelen megszédültem. Már jól vagyok, ne aggódj. – Próbáltam valami mosolyféleséget kaparni az arcomra, hogy ne tűnjek olyan zavartnak, mint amilyen valójában voltam.
- Miről is beszéltünk az előbb? – Kérdeztem zavarban.
 Felvonta az egyik szemöldökét, kifürkészhetetlen voltak a szemei. Uram atyám, most mit gondolhat?!
- Az ősznél. – Elnyújtotta a válaszát, látszott, hogy nem erről szeretne már beszélni. Kíváncsi volt arra, amit mondtam, persze én próbáltam minél jobban elterelni a gondolatait.
- Áh, tényleg.
- Aztán te azt mondtad, hogy nem néztél hülyének. – Most nem engedett. Miért?! – Majd…
- Malia! – Most talán először éreztem azt, hogy a kisfiú megmentette az életem. (Megjegyzés magamnak: Ne felejtsem el megköszönni neki!) – Szia!
 Hálásan fordultam Riley felé, aki türelmesen a cseresznyefa alatt várakozott, mint… egy barát?! Különösebben még nem érdekelt, hogy miért van megint itt, csak, hogy megmentett. Időközben elértünk Xavierrel a kapuig, úgyhogy maximum három méterre lehetett tőlünk. Hogyhogy nem vettem észre?
- Szia Riley! – Ragyogtam rá. Xavier felvonta szemöldökeit, zavartan nézett hol rám, hol Riley-ra, de főleg inkább rá.
- Szia. – Biccentett komoran. Valami zavarta, talán, hogy most már nem ő az egyetlen hímnemű.
- Hát te? – Próbáltam nem megkönnyebbülten viselkedni, habár nehéz volt, tényleg megnyugtatott Riley jelenléte.
 Ezt most tényleg nem gondoltad komolyan.
- Gondoltam eléd jövök és hazakísérlek. – Megvonta a vállát, meghúzgálta a pólója alját, lesütve a szemeit. – De úgy látszik, már van partnered.
 Sietve Xavierre vetettem egy oldalpillantást, de az arcáról a feszültségen kívül nem tudtam semmit leolvasni. Furcsa volt látni, hogy Riley miatt ideges, pláne, hogy semmi oka nem volt rá. Nem hinném, hogy haza akart kísérni, mikor pár perc alatt elvisz a kocsijával a házunk elé. Csak a tervünkről beszélgettünk semmi másról.
 Nagyon is másról beszéltetek.
 A francba, Riley mégsem jókor jött. Talán most először, Xavier és én normálisan társalogtunk egy olyan témáról, ami ne a suliról szólt volna, vagy valami felületes lenne. Semmi udvariasság, semmi megjátszás, csak az amit gondolunk. Azelőtt nem láttam ennyire megnyílni őt, de most már nem is fogom, azt hiszem.
- Akkor én inkább hagylak titeket. – Mosolygott zavarban Riley.
 Xavier felkapta a fejét, és semleges hangon – inkább terelőn – utána szólt:
- Jaj, dehogy! Ha Malia meg te találkoztatok volna, akkor én kérek bocsánatot, hogy ilyen udvariatlan voltam. Átengedem neked Riley, már úgyis megbeszéltem vele, amit akartam. Később még befejezzük, amit most nem tudtunk, de annyit mondok, hogy elvállalom a feladatot. Hívj, ha már tudod hogyan kéne mindezt megvalósítanunk! – Intett, majd elsietett a Suzuki felé. A földet bámulva vártam, hogy a kocsi elhúzzon mellettünk, de most úgy látszik más irányba ment haza.
- Ugye nem baj, hogy itt voltam? – Kérdezte aggódó tekintettel Riley.
 Megráztam a fejem, de legszívesebben sikítottam volna. – Nem. Mehetünk?
 Bólintott, kiléptünk a kapun és a házunk felé vezető úton haladtunk tovább. Pár percig csendben lépdeltünk egymás mellett, közben próbáltam valami témát keresni, amiről társaloghatnánk. Nem jutott semmi az eszembe, így nem is erőltettem a kommunikációt a fiúval, csak átadtam a dühömnek magam.
 Hogy lehettem ennyire szerencsétlen, hogy kikotyogtam az érzéseim Xaviernek? Mert azt tettem, ha még elvontan is! Ő pedig ezt észrevette, láttam rajta! Beszélni akar róla, akkor pedig én örökre elásom magas a szemében. Sose úgy gondolt rám, mint egy barátnőre. Mi tényleg csak… barátok voltunk…
- Milyen feladatot vállalt el? – Riley kíváncsiskodott, viszont most nem hurrogtam le, szokásommal ellentétben.
 Sóhajtottam, azonban most már kezdett elegem lenni, hogy Riley előtt állandóan a szenvedő mártírt játszom, nem pedig azt mutatom, aki valóban vagyok. Már nagyon unom, hogy egy hisztis libának adom ki magam. Ideje, hogy tényleg azt lássa, aki én vagyok.
- Van egy öcsém, tudod, Connor. – Bólintott, felém fordult és akarva-akaratlanul lassítottunk a tempón. – És… egy barátnőmbe halálosan szerelmes, de nem viszonzatlan. Nica azonban annyira szerencsétlen, hogy nem meri bevallani magának. Most Xavierrel azt tervezzük, hogy segítünk Connornak végleg magába habarítani Nicát.
 Riley szemei egy pillanatra elkerekedtek, aztán kérdő tekintettel oldalra döntötte a fejét és megállt.
- Nem lehet, hogy azért nem meri bevallani magának, mert fél a következményektől? Úgy értem, hogy ha lesz végre valakid, akkor teljesen máshogy fogtok egymáshoz viszonyulni, mint azelőtt. Ha pedig ennek vége, akkor a szerelem gyakran átfordul utálatba, mivel a kettő nagyon közel áll egymáshoz. Szerintem ettől tart, hogy megutálja.
- Honnan tudsz te ennyit? – Én is megálltam és összefontam a karjaim. – Olyan gyermeknek tűnsz még, ki se nézném belőled, hogy volt valaha barátnőd, már nem azért, hogy sértegesselek.
 Megvonta a vállát. – Volt már, de nagy tapasztalatom van Maya miatt. Ő állandóan szerelmes, és mivel nincs nővére, csak én állandóan hallgatom a szerelmi bajait. A végére már pszichológussá válok miatta. Azért tizennyolc évesen nem akarok még az lenni.
- Tizennyolc vagy? – Kiáltottam fel meglepetten. Egyből körbenéztem, de nem láttam senkit, aki esetleg érdeklődne, mi bajom van.
- Igen. – Vonta fel a szemöldökét Riley kételkedve. – Miért? Mennyinek gondoltál?
- Nem tudom, de nem annyinak. Maximum tizenhétnek néztelek, vagy még fiatalabbnak. Akkor már végzős vagy?
- Nem, késtem egy évet. Én is harmadikos vagyok, akárcsak te. Csak egy évvel idősebb. – Most hogy belegondolok, Xavier is késett, csak ő két évet. Sosem értettem miért, de nem mertem még rákérdezni, inkább annyiban hagytam egy kis furcsállással. A B5-ben ő volt a legidősebb, most decemberben fogja a tizenkilencet betölteni.
- Ezek szerint idősebb vagy nálam. – Újra nekiindultunk, ezúttal befordultam balra. – Ez fura. A kórházban mérget vettem volna rá, hogy két év legalább van köztünk. Úgy látszik fiatalos vagy. Mázlista…
 Elmosolyodott, kikerült egy pocsolyát. – Miért mondod ezt? Talán csókolomoznak téged?
- Néha. A kicsik, akik nem mernek szinte hozzám szólni sem. De a gimiben már nem, ott tudják, ki vagyok. Az egyik leendő diákigazgató jelölt, akinek egész álló nap hízelegni kell, mert akkor jó fej lesz ha végre „trónra kerül”. – Gúnyosan fújtattam. Elhaladtunk egy csapat mellett, akik az iskolánkba jártak, talán másodikosak lehettek.
- Szia Malia! – Sikoltotta egy lány, már öt méterről. Megforgattam a szemem, de mosolyt erőltetve magamra visszaköszöntem neki.
- Hé csajszi! – Kacsintott a feketehajú srác.
 Négyen voltak, ebből három lány és egy fiú. A lányok ismerősek voltak, kivéve egy, az háttal állt nekem. Sötétbarna haja hullámokban omlott hátára, amelyet egy kék bőrdzseki takart. Egy fekete fejpántot tett a fejére. Táskája az oldalán lógott, ami sötétlila-fekete kockás, viktoriánus stílusú volt. Fehér kezein ugyanolyan stílusú ujjatlan kesztyű, kézfején apró fekete horgolt minták. Fülében egy fekete gyémánt ékesedett, amit állandóan hordott.
 Azóta, hogy tőlem megkapta.
 Bárhonnan felismertem volna ezt a lányt.
 Bella Montrosse volt, a lány, aki első óta úgy utál engem, hogy megtudna fojtani egy kanál vízben is. Nem szerettem vele veszekedni, hiszen régen barátok voltunk, azonban ha a helyzet úgy kívánta csakugyan tudtunk heves vitákba keveredni és a végén már ordibálni, de ez a kivételes esetek közé tartozott, ami eddig összesen egyszer jött össze. Iskolában próbáltam figyelmen kívül hagyni, ő is engem. Persze, ha lehetett alkalma rendesen belém döfött, amit nagyon jól csinált. Olykor-olykor én is sértegettem.
 Azért mégiscsak majdnem a legjobb barátnőm volt. Régen.
- Szia, Bella. – Mondtam halkan, nyeltem egyet. Égkék szemei ijesztőek voltak mindig, főleg, ha a haja egy része az egyiket eltakarta. Nem használt sminket a szemére – tudtommal -, mégis olyan hatást tudott vele elérni, hogy a legtöbb ember menekült előle, ha feldühödött. Megértem.
 Megvonta szemöldökeit és kíváncsiskodva vizsgálta Riley-t a begyakorolt átható pillantásával, amitől mindenki haptákba vágta volna magát. Mindenki, kivéve Riley. Ő mosolyogva nyugtázta Bella közeledését, nem nyeldekelt – láss példát, mint én -, vagy topogott, túrt a hajába. Csak lazán zsebre tett kezekkel ő is ismerkedett az új emberrel. Hát persze, ő jól kijött velük.
- A nevem Riley. – Vonta meg a vállát és olyan ragyogóan vigyorgott Bellára, hogy a lelki szemeim belevakultak. Volt barátnőm is összeszűkítette a sajátjait, de nem a Riley mosolyáért, szimplán továbbra is próbálta megtörni a fiú magabiztosságát e téren.
- Bella vagyok.
  Hangjától felálltak a hátamon a szőrszálak. Kezdtem én kínosan érezni magam azért amit Riley-val csinált. Ez mulattatta, mivel közelebb lépett és úgy éreztem, hogy a tekintetével lassan szinte lemezteleníti őt. Bella legnagyobb fegyvere a szeme volt. Erre gondolom már rájöttetek.
 Végre elszakította a pillantását a kísérőmről, hozzám lépett. Semmitmondó tekintettel nézett rám, fagyosan megjegyezte:
- Szép fiúd van Malia. Csak azt nem értem miért van veled.
 A gyomrom összeugrott, fogaim összeszorítottam, azt hittem eltörnek. Már megint egy sértés, ami hatalmas sebet okozott bennem. Nem mutathattam ki, nem akartam, hogy gyengének lássanak, Riley-nak meg végképp nem akartam a gyenge oldalamat mutatni.
 Tehát összeszedtem magam, magabiztosan rámosolyogtam.
- Biztos észrevette, hogy nem a viktoriánus babák a menők már. – Féloldalas mosolyom egyből lefagyott, mikor megkaptam a választ.
- De a hazug ribancok nem is voltak azok. Szegényt ne verd át a hülyeségeiddel. Annyira aranyosnak néz ki, ahhoz, hogy egy ilyen boszorkány, akárcsak te tökre tegye az érzelem világát. – Összeszorult a torkom. – Vagy, hogy neki is kikészítsd a testvérét. – Könny szökött a szemembe, próbáltam nyelni, nehogy Bella előtt elsírjam magam. Nagyon is jól tudtam kire gondol. Sajnos nagyon tisztában voltam vele.
- Akkor sem az én hibám volt, ezt te is tudod. – Suttogtam.
- Dehogynem. Nagyon is te tehetsz róla. – Bella ökölbe szorította apró kezeit. – Nem telik el nap, hogy ne gondolnék arra, hogy bárcsak Connor újra megbetegedjen. Remélem egyszer te is érezni fogod azt a fájdalmat, amit én éreztem. Remélem, majd kitépi a szíved. Megérdemelnéd, hogy Connor megutáljon.
 Akkora könny gyűlt össze a szemembe, hogy a látóterem fele homályossá vált.
- Nem én tehetek róla. Én nem tudtam volna semmit se tenni, hogy jobb legyen. – Beleharaptam a számba, az emlék feltépett egy régi sebet, amiből most ömleni kezdett a fájdalom, mely belülről égetett és kezdett újra megemészteni. Nem hagyhatom… - Akkor is megtörtént volna, ha akkor ott vagyok, nem az én hibám! Ha…
- De akkor legalább nyugodtan halt volna meg! – Ordította kétségbeesetten, nekem pedig lefolyt az első csepp az arcomon. Nem bírtam tovább, muszáj volt, nem érdekelt ki látja, vagy ki nem. Az sem, hogy Riley ijedt szemekkel kémlel engem. – Miattad halt meg! – Tovább ordított, neki is könnyek gyűltek szemeibe, melyekben visszatükröződött az, ami bennem nem ment végbe: megtörés. Bella akkor megtört mikor a testvére meghalt. – Ha ott lettél volna, még mindig élne! – Felemelte a kezét, hogy üssön. – Miért vagy még mindig boldog?! Miért nem halt meg Connor? Miért látom, hogy nap, mint nap mosolyogsz, az életed száguld, felfelé én pedig a sötétben botladozom? Azt kívánom minden éjszaka, hogy halj meg! Dögölj meg Malia! – Felém legyintette tenyerét, összeszorítottam a szemeim, vártam a csapódást, de nem jött. Kipattantak, aztán láttam meg miért nem kaptam a pofonból. Riley háta volt előttem, feje oldalra fordítva, jobb karjával magához szorított.
- Soha nem fogsz abból a sötétségből kijönni, ha másokat átkozol! – Kiáltott rá Bellára, aki megszeppent, szemei elkerekedtek. – Nem Malia halálával fogsz újra teljes lenni, vagy ha felpofozod! Nem bánthatod kényedre, kedvedre! Szerinted neki nem fáj? Nagyon is! Nézz rá! – Lépett egyet, magával húzva. – Neki is vannak sérülései, viszont veled ellentétben ő próbálja elpalástolni a boldogsággal és mosollyal! És azért sikerül neki, mivel rendkívül erős! Hatalmas erő lakozik benne, akkora, amit bárki megirigyelhetne. Ahelyett, hogy bántod, inkább próbálhatnál példát venni róla! Nem tudom mi történt veletek a múltban, de nem engedem, hogy még egyszer hozzá érj!
 Arcom a tarkójára simult, belélegeztem az illatát. Kávé illata volt, de éreztem rajta mást is. Talán csokoládé volt. Megbújt ezek közt a mentol frissítő szaga, émelyítő elegyet alkotva, ami az egész fiút férfiassá változtatta. Számomra legalábbis. Mikor először éreztem ezt furcsálltam, viszont most dobbant egyet a szívem. Riley az előbb elém állt és hagyta, hogy… felpofozzák? Értem? Ó istenem…
- Értetted, amit mondtam Bella? – Sziszegte a lánynak, aki megfordult és elrohant. Barátai utána szaladtak, de köszöntek még előtte.
 Riley megfordult, én pedig paffságom miatt nem mozdultam. Felemelte az arcom, hogy szemébe nézzek. Homályos volt, alig láttam valamit, azonban még most is láttam, hogy mosolyog. Mindig mosolygott, ez csak most tűnt fel.
- Malia… - Kezdte, de azonnal félbe szakítottam egy hisztérikus zokogással.
- Te idióta! – Sírtam és átöleltem. A vállára hajtottam a fejem, ő pedig a derekamnál fogva szorította magához. – Hogy lehetsz ilyen hülye? – Hüppögtem, ő pedig halkan felnevetett.
- Semmiség volt. Amit te tettél értem az több volt ennél, amúgy sem bírom, ha bántanak valakit. Nem bírtam nézni, ahogy fájdalmat okoz benned. Nem szoktam ennyire harcias lenni, de valamiért úgy éreztem, hogy meg kell védenem téged. Olyan volt, mint egy ösztön. – A fejét az enyémnek döntötte, kifújta a levegőt.
 Nyeltem egyet, a könnyeim már Riley nyakát is nedvessé tette. Éreztem a melegségét, éreztem a szívdobogását az ütőerén keresztül, ami valamiért megnyugtatott. Fogalmam sem volt miért, de később sem jöttem rá. Megszorítottam a dzsekijét, tovább sírdogáltam.
- Ne haragudj… - Susogtam, még mindig nem bírtam – nem mertem – elengedni. Féltem, ha megteszem, összeesek. Nem zavarta, hogy ölelem, ő is szorított, biztosan tartott, ujjaival finoman simogatott. – Nem akartam, hogy így láss. És nem szoktam pár nap után fiúkat ölelgetni, most biztosan azt hiszed, rámenős vagyok… Most pedig össze-vissza beszélek. – Egy pillanatra úgy gondoltam elengedem, de meggondoltam magam, mikor kinyitva a szemeim forgott körülöttem minden.
- Jaj, ne csináld már Malia! – Mordult fel. – Engem nem érdekel, hogy mik a szabályok. Szükséged volt erre és én megengedtem. Ha sírni van kedved, sírj bárki előtt. Ha üvölteni van kedved, akkor üvölts teli torokból a tömeg közepéről. – Még jobban megszorított, ajkam a bőréhez ért, amitől fura érzésem támadt. – Ezeket megtudod tenni bárki támasza nélkül. Azonban ha ölelésre van, szükséged öleld meg azt, aki a legfontosabb a számodra. Vagy aki veled van és támaszt tud nyújtani. Most én voltam itt, de én szívesen segítek máskor is neked.
 Aj, ez olyan, mint egy elcseszett szerelmi történet.
 Riley túlságosan álombeli volt. Túl kedves, túl normális, túl jólelkű. Nem illett ebbe a koszos világba, amit a kapzsiság és a gonoszság hajt. Ő annyira tiszta volt, amit azelőtt nem láttam. Magával ragadott bárkit, megmutatta neki, hogy igenis szép ez a világ, ahol létezik még igaz és önzetlen barátság. Hagyta, hogy egy lány felpofozza, pusztán azért, hogy engem védjen. Nem kért érte semmit, mi ez, ha nem önzetlenség?
- Köszönöm. – Mondtam és hátrébb húzódtam, hogy a szemébe nézhessek. – Sose fogom tudni meghálálni.
- Nem kell. – Megvonta a vállát, hátra lépett. – Engedd, hogy megismerjelek. Csak ennyit kérek.
 Letöröltem a könnyeim, elmosolyodtam. Megigazítottam a nyakamon a dzsekimet, zavaromban nem tudtam mit csináljak. Zavarban voltam, igen. Nem gondoltam a következményekre ezzel az öleléssel. Csak cselekedtem, a gondolkodás helyett. Az ilyenek sose jönnek ki jól. De mi mást tehettem volna? Ennyi járt neki. Csak rosszat kapott tőlem, most már tényleg tudnia kell ki vagyok én. Annyit segített ezalatt a három nap alatt, amit én több hónap alatt sem értem volna el. Először is megmutatta, hogy nem a külső a fontos, aztán megvédett.
 Megráztam a fejem és rá néztem.

- Azt hiszem, ez menni fog. 

2016. május 12., csütörtök

Szívhódító expedíció

Hellóka! Megírtam a negyedik fejezetet, amit fel is tettem nektek! :) Remélem élvezni fogjátok! :) Jó olvasást, egy kicsit megint hosszú lett, de úgy látszik én ilyen hosszúra tudom. :D
Puszi:
Dorothy

4.Fejezet


Hihetetlen, hogy a metronóm így ki tud készíteni.
Már egy órája ülök e felett a nyomorult darab felett, de sehogy sem akar megragadni a tempója. Pedig elég egyértelmű allegro, amiben a legjobb vagyok. Most viszont, mintha először zongoráznék ilyet. Nem mondom, hogy tapasztalt zongorista vagyok, de azért ilyesmiket sokszor játszottam, mivel ezeket gyorsan tanulom. De akkor most miért nem megy?!
- Malia kincsem gyere vacsorázni! – Hallom anya hangját, aki lentről kiállt fel.
- Megyek! – Válaszolok, de újra eljátszottam egyszer a darabot, ami legalább két-három perc volt. Néha ki tudom készíteni a családomat az örökös klampírozásommal, de ha már jól megy, akkor szeretik hallgatni és gyakran kérik, maguktól is, hogy zongorázzak.
 Felálltam a zongoraszékről – amiből már legalább két csavar kiesett -, aztán leszaladtam a lépcsőn. Az utolsó fokon megbotlottam, de a korlátba kapaszkodva sikerült megtartani az egyensúlyom. Most persze, hogy elesek, tegnap Xavierrel pedig nem. Nos, inkább most repüljek, mint tegnap repültem volna a szeme láttára. Így is már elég lúzernek érzem magam néha mellette.
 Az asztalnál már mindenki ott ült, csak rám vártak, bár Connor teljes erőbeadással falt, mint akit egy hete éheztetnek. Soha nem fogom megérteni, hogy lehet ennyit enni. Leültem a helyemre, aztán vártam, hogy hozzám kerüljön az eperlekvár. Végül a kávés méz mellett döntöttem, s azt kentem a vajas pirítósomra. Sokan azt hiszik, hogy undorító, de szerintem nagyon is finom. Szoktam magában is enni, hogyha édességhiányom van, de normális ételként is megállja a helyét.
- Tényleg, elfelejtettem megkérdezni, hogy Riley milyen Riley?
 Beleharaptam a pirítósomba.
- Hahó!
- Tessék? – Felkaptam a fejem, és anya haragos arcával kerültem szembe. – Mit kérdeztél?
- Mi Riley vezetékneve? – Ismételte meg a kérdést, miközben megkente a kenyerét lekvárral.
- Bess. – Megrántottam a vállam és felálltam, hogy feltekerjem a rádiót. Visszahuppantam és újra haraptam egyet. – Miért kérde…
- Milyen Riley? – Apa kerek szemekkel nézett hol rám, hol anyára.
- Malia pasija. – Szólt közbe Connor mielőtt anya, vagy én bármit reagálhattunk volna.
- Nem a pasim! – Csattantam fel és belerúgtam az öcsémbe az asztal alatt. Haragosan kiáltott fel, teli szájjal és vissza rúgott. De ő jóval erősebben. – Aú! Hülye vagy?
- Te rugdostál az előbb is! – Vágott vissza dühösen.
- Barom. – Morogtam és már mondtam volna tovább, de apa megakadályozta.
- Elég legyen! – Választotta szét a vitánkat, mire mindketten elhallgattunk. – Szóval, ki is ez a Riley? Malia-tól kérdezem Connor! – Fordult a fiú felé jelentőségteljes tekintettel.
- Régen, mikor Connor még a kórházban volt találkoztam vele. Ő is akkor egy beteg volt, a lábát műtötték, mivel egy betontömb ráesett a combjaira, és összetörte. – Letettem a kenyeret és megtöröltem a kezem, hogy ihassak. – Sírni kezdtem, mire odajött a húgával, hogy megkérdezze mi a bajom. Már nem is emlékszem, hogy, de elterelődött a téma másra és végül azt mondtam neki, hogy fel a fejjel, hogy meg fog gyógyulni. És… rendbe jött. – Apa nem reagált semmit. – Tegnap a versenyen viszont találkoztam egy fiúval és kiderült, hogy ő az. – Most már kezdett újra kerekedni a szeme és megdörzsölte borostás állát. – Azért jött, hogy meghálálja a „segítségemet”.
- De mit segítettél neki? – Apa nemes egyszerűséggel vonta fel a szemöldökét és tárta szét karjait.
- Az ég szerelmére Ash! – Anya grimaszt vágott. – Malia csak szavakat mondott, de ezt te is nagyon jól tudod drágám, hogy néha azok is képesek gyógyítani. Te vagy pszichológus. – Fújt egyet, hogy a frufruja kiszálljon a szeméből. – Férfiak…
- A lényeg apa, hogy nincs köztünk semmi és nem is lesz! – Jelentettem ki elszántan, de Connor újra bólogatni kezdett, mire újra megrúgtam.
- Mi van? Akkor ne viselkedjetek úgy, mintha együtt lennétek! – A joghurtját kavargatta.
- Mi? Hogy hogyan viselkedünk? – Háborodtam fel, ezzel egy ütemben le is csaptam a bögrém. – Connor! Akkor láttam másodszor életemben! Miből gondolod, hogy együtt lennénk?
- Ahogy viselkedtetek. – Válaszolt anya Connor helyett. Hitetlenkedő pillantást vetettem rá, mire megvonta a vállát. – Kicsim, a parkban elég nagy összhangban voltatok. Figyeltem egy tíz percig, mielőtt odamentem volna. Aranyosan viselkedtetek, ha idegen lettem volna, biztosan azt hiszem, együtt vagytok.
- De miért?! – Aztán legyintettem egyet és idegesen kifújtam az eddig bent tartott levegőmet. – Hagyjuk inkább, nem vagyok rá kíváncsi.
- Most meg miért vagy ideges? – Kérdezte anya haragosan. – Malia csak úgy tűnt!
- De mondtam, hogy hagyjuk! – Csaptam az asztalra újra a poharam.
- Most már azért viselkedj kislányom, az anyáddal beszélsz! – Mennydörögte apa, mire összerezzentem. – Tudod, kivel viselkedj így!
- Ja. A kutyával mi? – Néztem gúnyosan rá. Apa még haragosabban rázta a fejét. – Jó! – Felemeltem mindkét kezem. – Persze, megértettem. Inkább beszéljünk Connorról és Nicáról!
- Mi van a fiammal és a Ward lánnyal? – Anya higgadtan kérdezett, de szemei csillogtak.
- Semmi! – Az öcsém felkapta tekintetét és kérlelőn rám nézett, alig láthatóan megcsóválta a fejét. Én diadalittasan bólogattam.
- Tegnap tudjátok mondtam reggel, hogy itt volt Xavier és este eljött Nica is. És egy kis időre felmentem a szobámba, aztán Xavier jött szólni, hogy menjek vissza, de mikor a nappaliba léptünk volna Connor és Nica…
 Az említett személy villámgyorsan felpattant, magával rántva a csuklómnál fogva, hatalmas kezeit köré kulcsolva és magával ráncigált. A székem – és én is – majdnem felborultunk Connor löketétől, de sikerült megtartani az egyensúlyomat. A nappaliba hurcolt, ahol apa és anya nem – vagy alig – hallhattak, majd idegesen a falnak nyomott kezeit a vállamon tartva. Haja a szemébe lógott, melyek háborogtak az idegtől és dühtől, de ijedten fénylettek a délutáni Nap sugaraiban.
- Malia anyáéknak egy szót se Nicáról! – Megszorította a vállam, mire felszisszentem és ellöktem magamtól. – Nem mondhatod el nekik világos?!
- És miért nem? – Összefontam a karjaim és újra a falnak dőltem. – Nem mered felvállalni mi?
- Nem erről van szó… - Oldalra nézett, hajába túrt és fel-alá kezdett járkálni, sarkai csak úgy dübörögtek a padlón. – Csak, nem tudjuk, hogy állunk.
- Nem döntöttétek el azok után, hogy itt smároltatok a kanapén?! – Kiáltottam fel, de a mondatom elején Connor a számra tapasztotta a kezeit, és fenyegetőn nézett, mire bólintottam. – Mi az, hogy nem döntöttétek még el? Nem elég világos? Csókolóztatok az ég szerelmére, nem logikus, hogy szeretitek egymást és ezért járnotok kell?!
- Én akarnám. – Connor szomorúan elmosolyodott, majd megvonta a vállát. – Nica habozik a válaszon, amelyet már legalább két hete feltettem neki. Még mindig nem válaszolt, épp ezért akartam vele beszélni tegnap. Xavierrel megbeszéltem, hogy téged felküldünk az emeletre, aztán ő is felmegy, hogy kettesben lehessek Nicával. De mikor már dűlőre jutottam volna és megmondom, hogy jó, elegem van, megcsókolt, amire nem tudtam mit reagálni, visszacsókoltam. Akkor azt mondta, hogy szeret, de nem akarja elsietni a dolgot, nem akarja tönkre tenni a kapcsoltunkat. – A kis álszent… Várjunk… Xavierrel megbeszélték, hogy felküldenek… Hogy az a rohadt jó ég! Akkor ezért csábítgatott engem a nappaliban, és ezért döntött a szekrényemnek! Hogy feltartson! Hú Xavier… csak kerülj a szemem elé, menten kiheréllek…
- Connor! – Elkeseredetten jajgattam. – Miért nem szóltatok? Én pedig már azt hittem fent, hogy belök az ágyba… Máskor azért szólhatnátok, mielőtt ész nélkül ráugranék!
- Te rámásztál Xavierre? – Hűlt el a fiú.
- Mindegy! – Legyintettem. – Szóval Nica habozik? – Bólintott. – Oké… - Pajzán mosollyal bámultam a testvéremre, aki ijedt tekintettel válaszolt. – Kitalálok valamit. És VALAKI fog segíteni is. Kötelező neki.
- May, félek, amikor így nézel. Úgy viselkedsz ilyenkor, mint egy őrült. – Connor arrébb lépett.
- Nyugi öcsi, segíteni akarok. – Bólintottam. – Lakat a számon. De akkor te se terjessz Rileyról meg rólam hülyeségeket. Világos?
- Igen is asszonyom! – Szalutált és nevetve mentünk vissza az asztalhoz.
- Szóval mit csináltak? – Apa arca kaján volt, de sajnos lehervasztottam a válaszommal a mosolyát.
- Szétszórták a kalahát és a pizza golyókat. – Megrántottam a vállam. – Úgyhogy Connort szerintem takarítóbüntire kéne ítélni legalább egy hétre. – Connor felháborodva nézett, én pedig jelentőségteljesen felvontam a szemöldököm. Felfogta. Jó fiú.
- Jaj, fiam, sose tanulod meg végre mi a tisztaság és a rend. Miért nem lehet megérteni, hogy a kalahát nem jó a kanapén játszani, csak az asztalon! Mert…?
- Rend a lelke mindennek! – Vízhangoztuk a testvéremmel, erre mindenki nevetni kezdett. Anya gyakori mondata mindannyinkba belevésődött pár hét alatt. De betartani már csak néha sikerült, maximum nekem, mivel rend- és tisztaságmániás vagyok. De a fiúk úgy tudtak széthányni dolgokat, hogy utána olyan volt, mintha disznóól lett volna ott. Persze, soha nem pakoltak el maguk után, mivel különös módon nem tudták ki tehette ezt a Carmine házban. Connor végül előállt a Putri Szellemmel. A neve magáért beszél, és apáék váltig állították, hogy a szellem szórja szét a cuccokat, mi meg csak bólogattunk anyával ilyenkor, majd elpakoltunk. Anya egyszer meg is mondta, mikor apáék hazajöttek, csodálkozva a nagy tisztaságon, hogy itt járt a Patyolat Angyal, hogy kitakarítson.
 Vacsora után a nappaliba telepedtem le, öcsémmel a lábamnál, aki hason feküdt, telefonját nyomkodva. Én TV-t néztem, benne valami idióta szappanoperát, mivel utána kezdődött az én filmem, a The 100. Szó, ami szó, Bellamy elég jó pasi volt, azonban Connor hányni tudott tőle, amit egyáltalán nem értettem. Álmaim férfija volt – Xavier sem érhetett a nyomába.
 A telefonom megzörrent, valami értesítés jött. Nem érdekelt, ráadásul kizökkentett a gondolatmenetemből, ami miatt elfelejtettem tulajdonképpen min is járt az eszem. Nyomorult elektromos készülék!
 Végre reklám. Mindig is utáltam őket, de ha a film végén bevágott a jól ismert idegesítő kisfilmek hada, az azt jelentette, hogy nemsokára jön az én filmem. Negyed óra múlva azonban már nem teljesen ezt gondoltam. Szívesen vágtam volna már ki az ablakon az összes „Vegye meg, mert, most csak fél áron kapható!”, vagy „További részletekért nézze meg xy oldalát!”.
 A képernyőn a Victoria’s Secret logója jelent meg hirtelen, mire egyből felugrottam, teljes figyelmemmel a képernyőre koncentráltam. Egyesével mutatták az összes lányt és Stellánál egy kis büszkeség – igen, jól látod -, fogott el, mivel ismertem a testvérét. Ő volt a legszebb, habár ha mondanom kéne a szerintem eddigi legszebb VS angyalok közül valakit, akkor Miranda Kerr-t választanám. Ő olyan gyönyörű volt, a szemei a lehető legcsodálatosabb kék íriszei, arcán pedig nem is látszik hány éves. Ő egy igazi angyal.
- December 14-én! Ne felejtsétek el! – Stella mosolyogva lengetett egy pár fehér cetlit és puszit küldött.
- Connor!! – Nyüszítettem, de öcsém már fel sem nézett, úgy rázta a fejét.
- Nyem. – Válaszolta, majd a következő eperdarabot kapta be.
- Légyszi!! – Könyörögtem neki, de újból fejrázást kaptam. – De megígérted még régebben, hogy eljössz velem! Csak most az egyszer!
- Miért nem viszed Rhonát vagy Nicát? – Kérdezte, ujjai villámgyorsan pötyögtek a Samsungja képernyőjén. Hogy bír ennyit lógni azon a vackon?
- Mert egyikük sincs oda ezért, és habár minden lány szeretne eljutni egy ilyen bemutatóra, attól még ők kettőjüknek már elege van. Soha nem mentem el egyre sem, de mindig leültünk és megnéztük. Szegények már csak a VS szótól falra másznak.
- Akkor menj Xavierrel. – Vetette oda nekem félvállról, de belékönyököltem. – Hé! Attól, hogy hozzászólni nem mersz a sráchoz nem engem kell bántalmazni! Amúgy nem tudom, min pattogsz annyira, tökre bejössz neki.
 Elakadt a lélegzetem. – Mit beszélsz? – Fordultam felé összehúzott szemekkel.
- Malia, ne kelljen már mindent százszor elmondanom! – Csattant fel Connor és végre rám nézett. – Xavierrel beszéltünk tegnap a versenyen, és te is szóba kerültél. Nem sokat dumáltunk rólad, csak annyit, hogy szervezed a fesztivált és a jelölésedről, de azalatt míg ezeket kitárgyaltuk azt szűrtem le, hogy eléggé kedvel.
- Miből gondolod? – Forgattam meg a szemeim.
- A jelölésednél eléggé egyértelműen azt mondta, hogy segíteni fog neked, mert nem akarja, hogy valami barom, stréber kerüljön az elnök helyére, hanem te. Mivel kedves vagy és jól szót lehet veled érteni, sokat tennél az iskolánkért. Ráadásul magad elé helyezel másokat. – Connor elmosolyodott. – Valóban. Túlságosan hátra szorítod önmagad, inkább segítesz olyannak, aki keresztezi a te utadat. De pont ezt szeretem benned annyira. – A TV-t kezdtem nézni, ahol már ment a sorozat. Észre sem vettem, mikor kezdődött. Connor szavai kicsit lefagyasztottak.
- Na, jó. – A testvérem feltornázta magát, majd felindult a lépcső felé. – Elmegyek, a fiúkkal kosarazunk egyet a sulinál. Majd jövök!
- Üdvözlöm Nicát! – Kiáltottam huncutul utána, de csak a karját nyújtotta le a korláton keresztül és felemelte a középső ujját. Felnevettem és végre ráhangolódhattam a filmemre.
***
 Xaviert keresve rontottam be a kémia laborunkba, de néhány elsősön kívül nem volt ott senki. Már megnéztem a pályán, a termünkbe, a tesi terem környékén, de mindhiába. Mintha a föld nyelte volna el. Basszus!
 Most lerohantam a lépcsőn, fellökve egy fiút a végzősök közül, aki háborogva kiáltott volna rám, de mikor észbe kapott mosolyogva próbálta behízelegni magát. Fölösleges. Úgy is megjegyeztem egy életre, hogy kik bunkók és kik nem azok.
 Xavier, hol a francban vagy?! Az ebédlőben is voltam már, de ott sem találtam rá. Már csak egy hely maradt, a könyvtár. Ott nem gyakran látni, de már csak ez az utolsó reményem, különben haza kell mennem. Benyitottam a terembe, ahol alig volt öt diák, de egyik sem Xavier. A pultnál ült Mrs.Holly, de szőke loboncával elfoglalta magát, nem vett észre. Pedig minden tanulót be kellett volna írnia a naplóba, akik be- vagy kimentek a könyvtárból és milyen könyvet vittek, hoztak. Persze ha Mrs.Holly volt a felelős ezért a kikölcsönzött könyvek háromnegyedéről fogalmunk sem volt hol lehet.
- Jó napot kívánok! – Köszöntem udvariasan, nem elfelejtve e „kívánok-ot”, mivel valamelyik tanárom nagyon harapott azért, ha valaki lehagyta a mondat végéről.
- Oh, szia Malia! Hányszor mondjam, hogy tegeződjünk? Alig lehet köztünk hét év! – Legyintett mosolyogva, befont hajzuhatagát hátradobva.
- Elnézést Mrs.Holly. – Biccentettem. – Azt szeretném megkérdezni, hogy járt-e itt Xavier az elmúlt pár órában? – A nő szeme elkerekedett. Pontosan tudta kicsoda Xavier, nagyon tisztában volt a B5 fiúival, de valószínű meglepődött, hogy kérem a napló tartalmát. Fellapozta, de úgy láttam, hogy az elmúlt egy hét adatai egyáltalán nincsenek feljegyezve. (Megjegyzés magamnak: Hogy ha én leszek a diákigazgató, Mrs.Holly-t feltétlen megtanítatom Mr.Armur-al hogyan kell használni a könyvtár naplót.)
- Bocsánat Malia, de nem látom. Nem írtam be. – Ajkát lebiggyesztette, szemeit lesütötte.
- Hányszor kértem már, hogy írja be a naplóba a beérkező diákokat?! – Morogtam, mire Mrs.Holly arca elsápadt. - Legközelebb egyből jegyezze fel, aki betér ide, mert akkor nem fogunk tudni rendszert tartani a könyvtárban és könyvek is tűnhetnek el innen, ami miatt önt fogják kérdőre vonni, ez pedig az állásába kerület Mrs.Holly. Világosan beszéltem? – Hevesen bólogatott, miközben sűrűn pislogott, műszempillái csak úgy rebegtek. Talán azt gondolod, hogy túl bunkó voltam. De Mrs.Holly-nál ez elég megszokott. Csak így tudja felfogni, hogy mi a teendője, egyébként nem haragszik, ha a diákok így beszélnek vele, csak ha már tiszteletlenek, akkor akad ki.
- Akkor úgy kérdezem…
- Kelsey, akkor ezt a könyvet kikölcsönözném! – Beharaptam az alsóajkam. Hangját egyből felismertem, amely megdobogtatta a szívemet. Megpördültem, valami köszönés félét motyogva Mrs.Holly-nak és Xavier felé fordultam. Ő a pult felé sétált, kezében tartva valamilyen olvasmányt. Nem láttam mi az, de nem is igazán érdekelt.
- Szia Malia! – Köszöntött, én pedig bólintottam. Többre nem voltam képes. Újra befagyott a torkom, egy szó se jött ki rajta, mint mindig, amikor vele voltam. Mrs.Holly-nál felíratta a könyvét, aztán odajött hozzám újra. – Mit csinálsz te itt?
- Igazság szerint téged kerestelek. – Új erőre kaptam, amikor eszembe jutott a múltkori eset köztem és közte. – Beszélhetnénk valami nyugodt helyen? – Intett és a sorok közé mentünk. Nem voltak „számító” emberek, úgyhogy senki nem fog gyanakodni, hogy Xavier és én bementünk a sötét sorok közé beszélgetni.
 A szépirodalmi résznél – ahol voltak babzsákok meg kisasztalok és egy kis magnó beszerelve a polcok közé – megálltunk, szerencsére ez volt a könyvtár legeldugottabb része, és habár nagyon kellemes volt itt a lékkör, nem sokan jártak ide. Legalábbis akik nem akartak csendben tanulni. Itt senki sem hallott, vagy látott, ami megnyugtatott.
- Miről szeretnél beszélni? – Nekidőlt az egyik könyvsornak, fejét is rátámasztva. Egy kék rövid ujjú pamut felsőt, farmert viselt, egy szürke kapucnis pulcsival. Haja a homlokára lógott, nem borotválkozott, amitől egészen látszódott a borostája, emellett valami eszméletlenül jó illata is volt. Keserű, de mégis édeskés.
- Malia? – Elém hajolt, megráztam a fejem. Térj észhez Malia!
- Izé, igen. Szóval két dolog. – Mondtam zavartan, kezeimmel nem tudtam mit csinálni, ezért a farzsebembe csúsztattam őket, bár lehet fölösleges volt. – Bunkó vagy! – Mordultam fel, majd megcsaptam a vállát, azonban szerintem nekem jobban fájt, mint neki.
- Au! Ezt miért kapom? – Megdörzsölte a karját, én pedig szúrós tekintettel figyeltem.
- Nyugodtan elmondhattad volna, hogy mit akar Connor, akkor magamtól is felmegyek és ott is maradok! – Folytattam a hisztimet. – Nem kellett volna tévhitbe kergetned!
- Jó, tudom, hülyeség volt, bocsánatot kérek, de Connor azt mondta, ettől jobban leblokkolsz, mert lehet nézni akartad, volna. Ő pedig nem lett volna képes végigmondani a szövegét Nicának, ha közben figyeled. – Magyarázta higgadtan.
- De akkor is! – Csattantam fel, de egyből lehalkítottam a hangom. – Nem kellett volna nekidönteni a szekrénynek! Azt hittem a következő percben bedobsz az ágyba és…
 Xavier felnevetett. – Malia, el tudod képzelni, hogy megerőszakollak a saját szobádban? Ennyire nem lehetek rossz! – Már a szemét törölgette, a könyvet elejtette, de lábával sikerült megtartani, és az oldalához szorítania. – Jaj, te, olyan a fantáziád, hogy felülmúlhatatlan!
- Haha. Pukkadozok én is a nevetéstől. – Gúnyolódtam és leültem az egyik zöld babzsákra. Xavier mellém.
 Még mindig csuklott a nevetéstől, de próbált most már komoly lenni. – Szó… szóval mi lenne az a másik… dolog? – Kuncogott.
- Segítened kéne. – Jelentettem ki kertelés nélkül. Lehet túlságosan komoly lett az arcom, mivel Xavier ijedten fürkészni kezdett.
- Miért? Mi történt?
- Pont ez az, hogy semmi. – Elhúztam a szám, ő pedig előre dőlt a lábaira támaszkodva. – Tudod, Nica és Connor smároltak a nappalinkban, de amikor Connorral tegnap beszéltem erről, azt mondta, hogy Nica nem akarja elsietni a dolgot és azt mondta, hogy ne járjanak. Tudod milyen Nica, sose tudja mikor kéne igent mondani.
- Igen, Nica elég bolond tud lenni e téren. – Bólogatott.
- Arra kérlek, hogy segíts Connornak, hogy Nica igent mondjon. – Xavier felemelte az egyik szemöldökét, én pedig megmagyaráztam. – Mármint, ne manipuláljátok Nicát, hanem csak segíts Connornak olyan dolgokkal, amiknek a nők nem tudnak nemet mondani. Hogy Nica végre engedjen az öcsémnek. Én is győzködni fogom még, de néhány álom randi is segítene, meg ha Connor egy kicsit átkapcsolna szívtipróba.

- Szóval indítani akarsz egy szívhódító expedíciót a segítségemmel? – Félmosoly szaladt fel az ajkain, szemei huncutul felcsillantak. – Benne vagyok.